Kende Sándor volt olyan kedves, és elküldte nekem Az önismeret művészei című antológia borítótervét – illetve nem is annyira terv már a dolog, mert a nyomda hamarosan végez, és az április 30-ra tervezett bemutatót követően (ami a kőbányai Pataky Művelődési Központban lesz) májusban meg is jelenik a kötet.

És hogy mi is ez az egész? Bódai-Soós Judit, a zsűri elnöke így ír az előszóban „A pályázati kiírásban is megfogalmazott cél szerint annak a folyamatnak a bemutatását, irodalmi formába öntését vártuk a szerzőktől, amelyen keresztül önismeretük növekedett, és az Univerzumhoz való viszonyulásuk eredményesen fejlődött. Olyan írásokat vártunk, ahol a szerző saját szempontjából fogalmaz meg egy élményt, ami akár álmot vagy éppen egy vágyat is leírhat. […] Hiszen minden út önmagunkhoz vezet, és minden út az Univerzumhoz.”

Emlékeztetőül: a Váróteremben is publikált Intraspirituális párbeszéd mellett az itt még meg nem jelent Egy én című írásomat is olvashatja, aki ellenállhatatlan késztetést érez ennek az antológiának a lapozgatására.

Nézzék meg a borítót nagyban is, nekem tetszik; és remélhetőleg az Univerzum Művészei Alkotócsoport e kiadványa is annyi izgalmat rejteget majd, mint az Ígéretek 2.

Tizenöt év. El tudják ezt képzelni, Hölgyeim? És el tudják ezt képzelni, Uraim? Tizenöt év után eljön egy tizenöt évvel korábbi hangulat. Mit gondolnak, ugyanolyan? Tizenöt éve a nyregyházi KGST-piacra jártunk, ahol annyira szar vodkát árultak söröskupakkal zárt sörösüvegekben, hogy az eladó a vevővel mindig megitatott pár felest, mert józanon ember meg nem vette volna. És ha sikerült alkudni, akkor még cigarettára is jutotta, ukrán és ki tudja milyen cigarettákra, amiknek a füstszűrője a táblaszivacsra hasonlított, és némelyiket folyamatosan szívni kellett, különben elaludt, de kartonra húsz forintért lehetett venni darabját, amikor a barna szofi már hetvenkettő volt a boltban. Tizenöt évvel később a fridzsiderből előkerül a jéger, mégiscsak kíméli a gyomrot, és a karton cigiből zsebbe kerül 1-2 doboz, mert van, és ugyan szofi, de bármi lehetne. Tizenöt éve ilyentájt gyalog bandukoltunk át Nyíregyházán, emlékszem, február volt és nagy hófúvás. Tizenöt évvel később V. G. névre jön a taxi; kedvezményes, mert nem lehet őket meggyőzni róla, hogy már nem is járna a kedvezmény. Tizenöt éve éjszaka didergés, a zsebbe gyűrt, párjával összefordított margarinoskenyerek elfogytak (persze szalvéta és nejlonacskó nélkül voltak becsúsztatva, honnan is lett volna szalvéta és zacskó), nem volt pénzünk és nem volt már cigink, csak vodkánk. A punkoknak adtam el fél literjét egy százasért, de annyira rossz volt, hogy ötven forintot visszakértek mindkét üveg árából. Két üveg így is maradt, azt már elhajítottuk egy bokorba, a kutyának se kellett. A száz forintból meg pont kijött egy kiflis gyros kettőnknek, és az már adott annyi energiát, hogy a távhővezeték aknáján fekve a szabadban, a felszálló meleg levegővel védekezve a kihűlés ellen, kihúzzuk reggelig. Tizenöt évvel később a rendelt pizza itthon az asztalon, a pultnál csak a nosztalgia jegyében kérek boroskólát, egyébként Smirnoff Ice-ot innék, és végül másodszor is jön a taxi V. G. névre, hogy egy budai lakás felé vegye az irányt. Tizenöt évvel később hormonoktól duzzadó melleket és feszes fenekeket látok magam előtt, hajzuhatagokat, puha ajkakat, amik minden sort kívülről fújnak. Éppen úgy, mint tizenöt éve, de ma már nem lehet odaszólni, ma már rájuk nézni is bűnnek számít – hát ezek még csak éppenhogy járni tudtak, amikor mi fiatal farkasokként már ágyba akartuk vinni akkori hasonmásaikat.

Tizenöt éve elszántan ordítottuk egymás képébe a tánctéren, hogy „Lövöldözés, csak vaktölténnyel, // üvöltözés bele a semmibe. // Arccal a falnak, szembe a ténnyel, // hogy halott vagy. Na de, hogy ennyire?!”, meg hogy „Húsz év new wave, az húsz év”. Hát íme, nem húsz, csak tizenöt. És most visszajöttek a zalai fiúk, hogy az egyébként már nem is létező Sziámi a régi időket idézze egy koncert erejéig. Ott álsz a gyerekek között, és látod, elszórtan vannak más tizenötösök is, akik eljöttek, hogy szembesítve legyenek tizenöt fucking évvel. A színpadon öregemberek jelennek meg; a látvány beviszi az első ütést. Megszólal a pattanós rockzene, és azzal nyit, hogy „Dobjuk el hát a rongyokat, // testünk a lelkünkre vár. // Te sem vagy más, csak gondolat, // más nem is leszel már.“ – és állsz ott mélán, üvöltenéd megint a sorokat, hiszen ma is betéve tudod, mert ez örökre beléditta magát, de csak valami rekedt hörgés jön ki belőled. Elszorult a torkod, bazdmeg – második ütés. Magadra számolsz, kilencnél felállsz, ezt ki kell bírni, mondod, ez csak tizenöt fucking év, és végül is az első szám már lement. Aztán újra egy ismerős dallam, és az öregember a színpadon azt mondja neked, hogy „Már nem vagy a régi, mert már nagyon régi vagy. […] Régi vagy, nemrég még új voltál pedig. […] Az a pár jó éved, az elpárolgott hamar. // Régi vagy, és ez szemlátomást zavar”. Ez a harmadik ütés. Ez telitalálat, mene, mene, tekel, úfárszín, kétségbeesetten nézel körbe, legalább ne lássa senki, az isten szerelmére, hogy mukkanni sem bírsz most, tizenöt évvel később; tizenöt évvel azután, hogy utoljára hallottad ezt élőben; tizenöt évvel azután, hogy nagy elhatározásokat tettél a világ meghódítására; tizenöt évvel azután, régiként, hogy azt mondtad: az isten őrizzen attól, hogy régivé válj.

Most nincs semmi. A torok szárazon ég, mint tizenöt éve, de most elviselhetőbb, ugyanis nem nyitod ki a szádat. Minek nyitnád? Nem szólsz, mert nem szólhatsz senkihez. És ha lenne kihez, akkor is mit mondanál? Volt valaki, egy régi bajtárs, akivel a KGST-piacot jártuk, akit szívesen elcipeltem volna erre a másfél órára. Ő is régi lett, éppen síel. Szerencsére. Az ég áldja meg érte, hogy síel. Az ég áldjon meg érte engem is, hogy nem kényszerítettem rá őt is a szembesülésre. Az ég áldja meg, hogy az utolsó akkordok után nem álltunk ott egymás mellett az égő torkokkal, és tartottuk volna csukva a szánkat, mert úgysem tudtunk volna mondani semmit. Csak szégyenkezve néztük volna a földet, és egymásra sem mertünk volna pillantani. Tehát nincs semmi, csak ezek a sorok, amit gondolatban a régi NDK-írógépen írok, amire akkoriban vágytam, majd meglett, és jóformán sosem használtam; helyette egy Dell Studio 1550 Intel Core 2 Duo Premium Sound Wi-Fi HDMI Wide-Screen franctudjamilyen felső-középkategóriás laptopon gépelek. Tizenöt fucking év alatt mégiscsak ilyen régi lettem. Most érzem csak igazán, hogy körülöttünk dühöng az apokalipszis, a saját apokalipszisünk, a lift megy lefelé, utoljára, mert bontják a házat, pedig saját magunkat a legfelső emeleten hagytuk. „Hogy lehet így élni?! Hogy lehet így élni?!”

V. G.
tizenöt évvel később

A kortárs művészet jóformán csak a rockzene (na jó, egy kicsit kultúrsznobosabb megfogalmazással: a pop-art) formájában bukkan fel a Váróteremben – nem vagyok ugyanis műértő, viszont arra már rájöttem, hogy a hirtelen felindulásból értékelt kortárs mű még nem biztos, hogy kiállja az idők próbáját. Most mégis teszek egy kivételt; rábukkantam valamire, amit leginkább talán képzőművészeti alkotásnak lehet nevezni, és ugyan nem hiszem, hogy az emberiség legértékesebb műkincsei közé fog kerülni, ötletessége és korinterpretációja figyelemre méltó. Egy ismeretlen nevű szerző a II. világháborút dolgozta fel úgy, ahogy az eseményeket a Facebook-on nyomon lehetett volna követni. A finom humor és a jó ötlet mellett azon is érdekes elgondolkozni, hogy mennyivel rövidebb üzenetekkel tudunk ma már kommunikálni, és lehet töprengeni, hogy ez vajon jó vagy rossz. Egyébiránt akár bele is férhet a pop-art kategóriába. Íme (katt a képre; az évszámokat az óra:perc rejti):

Ismét a rock-and-roll-költészetre kacsintok, mert az agyam a minap ráfókuszált egy régi nagy kedvencére, az Ez csak egy éjjel-re, ami már ismeretségünk első estéjén belém fúrta magát egy VHS-kazettáról, és bár az Európa Kiadónak minden számát szeretem, ezt mégis kedvencemnek merem nevezni. Az okokat azon kívül, hogy nagyn jó képek vannak benne, nem tudom pontosan megnevezni, de valószínűleg benne van az is, hogy először úgy értettem a szöveget, hogy „az űr szétszakad”, ami egy elég komoly gondolat. :) Ami biztos, hogy amit Kiss Llászló énekel, azt mindig nagyon szeretem – talán csak azért, mert kevés dalt énekel, vagy fene tudja. Ez a dal sajnos mindössze egyetlen felvételen szerepel, az És mindig csak képeket albumon, és tudtommal sem a 2004-2005-ös, sem a 2008-as koncerteken nem játszották.

Mindenesetre elhatároztam, hogy becsatlakoztatom ide hajnalilag a szöveget (ha már videó formájában nem lelhető fel a neten), de ehhez előbb a végére járok a pontos szövegnek, mivelhogy nem lehet tisztán érteni néhány ponton. Minekutána azt láttam, hogy a net két pártra szakad egyes szavakat illetően (és esetenként egyik oldallal sem értettem egyet), úgy döntöttem, hogy a legautentikusabb utat választom; így aztán örömmel jelenthetem, hogy az alábbi változat tartalmazza Kiss Llaci pontosításait, és az a rövid megjegyzés tartozik hozzá, hogy a műgennyből később időnként művér lett. A Katonában egyébként műgennyt énekel, igazi punkos.

Ha a Nyájas Olvasó esetleg rendelkezik ennek a koncertnek a videóanyagával, akár VHS-verzióban, akár digitálisan, tisztelettel kérem, hogy jelezze, ugyanis mindketten keressük.