Tollamnak hegyéből: Leírás

(krank; 2009. november 24., 01:26)

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Leírás

 

Újra és újra le akarlak írni így is, meg úgy is,
lefesteni és kiradírozni mindent,
a mélyen belémégett vonásokat,
melyek gondolataim vezetik itten,
azok a hullámokra emlékeztető ívek:
az ajkak, a mellek és a csípő sajátos
szentháromsága a beléd vetett hitben;
mindezek hullámzása, mint a Nyugalom Tengere,
olyan békések és olyan messze vannak.
És én úgy nézek fel a Holdra esténként,
mintha ott laknál, és te adnád a fényét annak;
űrhajó-megállóhelyeket keresek a városban,
már felvásároltam minden térképet földön és égen,
és tanulmányozom a repülőgépfizikát.
Bontatlan borítékok között keresem már régen
azt a cetlin ajtóm alá csúsztatott papírdarabkát,
amin a tojásfejű idegenek közlik,
hogy mikor és hol legyek készenlétben,
és feltétlen hozzak oxigénpalackot, hát
nem fogok én annyit bíbelődni azzal,
csak addig tartson ki a levegő, amíg még egyszer
közelről látlak a szkafanderen át,
aztán elsötétülhet az egész világ,
mert le akarlak írni úgyis úgy is,
elfeledni cselló alakú tested
húsomba vágó húrjait, amiket
nyakam köré tekertél még Pesten.
Kidobni a kukába, mint egy agyonhasznált
zsebkendőt. Vigyenek el innen,
sose halljak rólad, leírni akarlak, hamu rád,
tűnj a Holdra el, vagy még messzebb,
ahonnan nem ér ide vissza
börtönödbe záró aurád!

 

(Budapest, 2009. november 21-24.)

Tollamnak hegyéből: A legszebb álmaim

(krank; 2008. november 27., 22:26)

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

A legszebb álmaim

 

friss reggeli mosolyod
fáradt esti ráncaid
tüzes csillogásod
a legszebb álmaim

kézfogásod melege
nyakad íve, vállaid
ringó csípőd tánca
csókod íze hajnalig

friss reggeli mosolyod
fáradt esti ráncaid
tüzes csillogásod
a legszebb álmaim

 

(Budapest, 2008. november 27.)

Tollamnak hegyéből: Antiszimbiózis

(krank; 2008. szeptember 23., 00:08)

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Antiszimbiózis

 

(Ugyan kinek?)

 

rezgéseid, azok a finom hullámok,
azok az elragadó szimfóniák,
a hangok versenye a szemedet
és a mosolyodat alkotó rezgések között,
arcod ívei, a szakrális szépség violinkulcsai.
a víz is te vagy, a ringó tó a háznál,
amit suttogásod, mint nyírfaerdő, besusog.
melleid kecses domborulata, mint egy vonó húzása;
toscana fénye ahogy szőlődombra hull,
úgy esik rá pillantásom, hallgatom némán
ahogy zenél kebled és táncol csípőd.
a létezés hangjegyei ahogy a kottádban
oly tökéletesen sorakoznak,
mint az agyagkatonák a sírban,
mint a felkutatásodra szentelt
végtelen napok a végtelen időben,
egymás után, sorban, végetérhetetlenül.
és ettől a ténytől van, hogy találkozásunk,
a hegedűhang futása a lappföldi tavakon
mindörökre ellehetetlenül,
hogy csak ismerhetlek, de nem találkozhatunk,
különben a szuperponált erőtől
újra felrobbanna a világ.

 

(Budapest, 2008. szeptember 22.)