Tizenöt év. El tudják ezt képzelni, Hölgyeim? És el tudják ezt képzelni, Uraim? Tizenöt év után eljön egy tizenöt évvel korábbi hangulat. Mit gondolnak, ugyanolyan? Tizenöt éve a nyregyházi KGST-piacra jártunk, ahol annyira szar vodkát árultak söröskupakkal zárt sörösüvegekben, hogy az eladó a vevővel mindig megitatott pár felest, mert józanon ember meg nem vette volna. És ha sikerült alkudni, akkor még cigarettára is jutotta, ukrán és ki tudja milyen cigarettákra, amiknek a füstszűrője a táblaszivacsra hasonlított, és némelyiket folyamatosan szívni kellett, különben elaludt, de kartonra húsz forintért lehetett venni darabját, amikor a barna szofi már hetvenkettő volt a boltban. Tizenöt évvel később a fridzsiderből előkerül a jéger, mégiscsak kíméli a gyomrot, és a karton cigiből zsebbe kerül 1-2 doboz, mert van, és ugyan szofi, de bármi lehetne. Tizenöt éve ilyentájt gyalog bandukoltunk át Nyíregyházán, emlékszem, február volt és nagy hófúvás. Tizenöt évvel később V. G. névre jön a taxi; kedvezményes, mert nem lehet őket meggyőzni róla, hogy már nem is járna a kedvezmény. Tizenöt éve éjszaka didergés, a zsebbe gyűrt, párjával összefordított margarinoskenyerek elfogytak (persze szalvéta és nejlonacskó nélkül voltak becsúsztatva, honnan is lett volna szalvéta és zacskó), nem volt pénzünk és nem volt már cigink, csak vodkánk. A punkoknak adtam el fél literjét egy százasért, de annyira rossz volt, hogy ötven forintot visszakértek mindkét üveg árából. Két üveg így is maradt, azt már elhajítottuk egy bokorba, a kutyának se kellett. A száz forintból meg pont kijött egy kiflis gyros kettőnknek, és az már adott annyi energiát, hogy a távhővezeték aknáján fekve a szabadban, a felszálló meleg levegővel védekezve a kihűlés ellen, kihúzzuk reggelig. Tizenöt évvel később a rendelt pizza itthon az asztalon, a pultnál csak a nosztalgia jegyében kérek boroskólát, egyébként Smirnoff Ice-ot innék, és végül másodszor is jön a taxi V. G. névre, hogy egy budai lakás felé vegye az irányt. Tizenöt évvel később hormonoktól duzzadó melleket és feszes fenekeket látok magam előtt, hajzuhatagokat, puha ajkakat, amik minden sort kívülről fújnak. Éppen úgy, mint tizenöt éve, de ma már nem lehet odaszólni, ma már rájuk nézni is bűnnek számít – hát ezek még csak éppenhogy járni tudtak, amikor mi fiatal farkasokként már ágyba akartuk vinni akkori hasonmásaikat.

Tizenöt éve elszántan ordítottuk egymás képébe a tánctéren, hogy „Lövöldözés, csak vaktölténnyel, // üvöltözés bele a semmibe. // Arccal a falnak, szembe a ténnyel, // hogy halott vagy. Na de, hogy ennyire?!”, meg hogy „Húsz év new wave, az húsz év”. Hát íme, nem húsz, csak tizenöt. És most visszajöttek a zalai fiúk, hogy az egyébként már nem is létező Sziámi a régi időket idézze egy koncert erejéig. Ott álsz a gyerekek között, és látod, elszórtan vannak más tizenötösök is, akik eljöttek, hogy szembesítve legyenek tizenöt fucking évvel. A színpadon öregemberek jelennek meg; a látvány beviszi az első ütést. Megszólal a pattanós rockzene, és azzal nyit, hogy „Dobjuk el hát a rongyokat, // testünk a lelkünkre vár. // Te sem vagy más, csak gondolat, // más nem is leszel már.“ – és állsz ott mélán, üvöltenéd megint a sorokat, hiszen ma is betéve tudod, mert ez örökre beléditta magát, de csak valami rekedt hörgés jön ki belőled. Elszorult a torkod, bazdmeg – második ütés. Magadra számolsz, kilencnél felállsz, ezt ki kell bírni, mondod, ez csak tizenöt fucking év, és végül is az első szám már lement. Aztán újra egy ismerős dallam, és az öregember a színpadon azt mondja neked, hogy „Már nem vagy a régi, mert már nagyon régi vagy. […] Régi vagy, nemrég még új voltál pedig. […] Az a pár jó éved, az elpárolgott hamar. // Régi vagy, és ez szemlátomást zavar”. Ez a harmadik ütés. Ez telitalálat, mene, mene, tekel, úfárszín, kétségbeesetten nézel körbe, legalább ne lássa senki, az isten szerelmére, hogy mukkanni sem bírsz most, tizenöt évvel később; tizenöt évvel azután, hogy utoljára hallottad ezt élőben; tizenöt évvel azután, hogy nagy elhatározásokat tettél a világ meghódítására; tizenöt évvel azután, régiként, hogy azt mondtad: az isten őrizzen attól, hogy régivé válj.

Most nincs semmi. A torok szárazon ég, mint tizenöt éve, de most elviselhetőbb, ugyanis nem nyitod ki a szádat. Minek nyitnád? Nem szólsz, mert nem szólhatsz senkihez. És ha lenne kihez, akkor is mit mondanál? Volt valaki, egy régi bajtárs, akivel a KGST-piacot jártuk, akit szívesen elcipeltem volna erre a másfél órára. Ő is régi lett, éppen síel. Szerencsére. Az ég áldja meg érte, hogy síel. Az ég áldjon meg érte engem is, hogy nem kényszerítettem rá őt is a szembesülésre. Az ég áldja meg, hogy az utolsó akkordok után nem álltunk ott egymás mellett az égő torkokkal, és tartottuk volna csukva a szánkat, mert úgysem tudtunk volna mondani semmit. Csak szégyenkezve néztük volna a földet, és egymásra sem mertünk volna pillantani. Tehát nincs semmi, csak ezek a sorok, amit gondolatban a régi NDK-írógépen írok, amire akkoriban vágytam, majd meglett, és jóformán sosem használtam; helyette egy Dell Studio 1550 Intel Core 2 Duo Premium Sound Wi-Fi HDMI Wide-Screen franctudjamilyen felső-középkategóriás laptopon gépelek. Tizenöt fucking év alatt mégiscsak ilyen régi lettem. Most érzem csak igazán, hogy körülöttünk dühöng az apokalipszis, a saját apokalipszisünk, a lift megy lefelé, utoljára, mert bontják a házat, pedig saját magunkat a legfelső emeleten hagytuk. „Hogy lehet így élni?! Hogy lehet így élni?!”

V. G.
tizenöt évvel később

Azt hiszem, Nóra a legjobb pillanatban küldte nekem a linket a Libri Cohen-dalszövegfordító pályázatának eredményhirdetésén előadott dalához. Akkor is, most is ráz tőle a hideg, és Bóta Nórának, ennek a kelta legendákból előlépő lánynak a hasító hangja tökéletesen illeszkedik az előbb publikált Korányi Sándor utcai novella hangulatához.

Tartozom egy történettel, lassan már egy hónapja. A nagy emberek arról is megismerkszenek, hogy a halálukkal is képesek más embereket összehozni – és lám, így van ez a mi Cseh Tamásunkkal is. A majd’ egy hónap késésnek az az oka, hogy jónéhány embert megismertem, akinek valamilyen módon köze volt hozzá, legyen az hallgatója vagy személyes ismerőse. Ha jól sejtem, nem véletlen, hogy azokban a napokban jutott el egy kedves ismeretlen a Váróteremben egy írásig, amiben Cseh Tamás és Másik János egy-egy dalának szövege is szerepelt.

Pécsi Marcell

Az illető kijavított, hogy a Peepshow-mennyország című dal szövegének írója Másik János. Aztán levélváltás kerekedett, és volt olyan szíves, hogy elmesélte Másik János néhány dalának történetét ez a kedves ismeretlen, akiről kiderült, hogy Pécsi Marcell, úgynevezett egykori kocsmakutya, amellett költő, a Ködlámpa Irodalmi Kávézó házigazdája, a Miújság? zenekar énekes-gitárosa, és ha jól tévedek, még könyvtáros is. Nos, a következő, számomra – már csak vidéki életteremből fakadóan is – eddig ismeretlen, ámde kultúrtörténeti jelentőséggel bíró történetet mesélte el.

Bálint István

Kocsmakutyák

Bálint István (1943-2007) író-rendező-színész és zeneszerző 1996-ban pályázatot nyert, hogy Ternyák Zoltán főszereplésével az akkoriban Jordán Tamás vezette Merlin Színházban elkészüljön Shakespeare III. Richárdja. Számos merlines és új színházas stúdióst, valamint néhány időlegesen hazajött volt Squat-színházas színészkollégáját kívánta a készülő produkcióban szerepeltetni Bálint, például az azóta sajnos szintén eltávozott legendás Breznyik Pétert (mint Buckhingam, azaz Richard „jobbkeze”). A produkció nagyjából fél éves próbafolyamat után végül különböző okokból meghiúsult. Hogy a támogatás kárba ne vésszen, Bálint azon gondolkozott, hogy a megmaradt pénzből milyen más produkciót lehetne kihozni a pályázat szellemében. Két dolog ötlött fel benne: Genet Cselédekje (amiből végül nem lett semmi), illetve – egy mindössze egy oldalas félszinopszis formájában – a Kocsmakutyák című darab (ez egyébként papíron sosem lett több). A darab zeneszerzőjének barátját, Másik Jánost kérte fel.

A darab három kutyáról szól, akik egy kocsmaajtó előtt élik életüket, s természetesen ebbe belevetül a kocsmába járók élete is – egyfajta társadalomrajz Másik kocsmahangulatú zenéjével. (Az előadásról itt olvasható egy cselekmény-összefoglaló és kritika Palóc Eszter tollából.)

Peepshow-mennyország

Másik János

Valamikor ezzel egyidőben, pontosabban még a III. Richárd próbáinak időszakában, Gőz László producer, Másik és Bálint közös barátja szerette volna, hogy az említett urak közösen készítsenek egy lemezt, és Bálint e lemez dalszövegeinek írásával is foglalatoskodott ezidőtájt. A készülő anyag a belső szakmai berkekben tetszést aratott, és fellebegett annak a lehetősége is, hogy egy sikeres rockzenekari pályafutás alapozódik így meg. (Jó példa volt előttük Bálint lánya, Bálint Eszter, aki nem kísérte haza az apját Magyarországra, hanem New Yorkban maradva előbb filmekben szerepelt – például Jim Jarmusch jópár mozijában, köztük elsősorban is a Stranger Than Paradise, azaz Florida, a paradicsom című kultfilmben), majd sikeres alternatívrock-énekes lett.)

Újra csak Kocsmakutyák

A szálak ott fonódtak össze, hogy a Kocsmakutyákhoz született két dal, a Kocsmakutyák és a Kicsit fél a játszótér, amik Másik Peepshow-mennyország című albumán is felcsendültek.

A darabot az 1997-es próbák és MU Színházbeli premier után két évig játszották, többek között a MU Színházban, a Bál Színházban és a Tháliában is. Az író-rendező tehát Bálint István volt, a zeneszerző Másik János, a videómontázsokat Merza Gábor és Gratzner Péter készítette, a szereplőgárdát pedig Vékony Zoltán, Pordán Ferenc, Pécsi Marcell, Köhler Kata, Áts G. Berta és Istók Géza alkotta, bár volt olyan előadás, ahol kocsmakutyaként Bálint és Roskó Gábor díszlettervező ugrott be. Utóbbi a Másik-lemezen is muzsikál meghívott vendégként, a Véres angyal című számban.

Iványi Marcell (a Cannes-i díjas Szél című rövidfilm rendezője) pedig – aki az egyik első tesztnézője volt a még csak formálódó, próbaállapotban lévő darabnak – több klipet is forgatott a Duna tévének a Másik-lemezhez.

Újra Peepshow-mennyország

Mely lemez tehát időközben elkészült, és amely a beletett szív, lélek és munka ellenére sem jutott el sajnos a nagyobb közönséghez. Ebben Másik akkori együttese, a Heart Rock Company szervezési problémái is szerepet játszottak, és kétségtelen, hogy nem volt megfelelő promóciója az anyagnak egy országos turnéhoz. [Én Debrecenben például nem hallottam róla, pedig már jól tudtam, ki az a Másik Jancsi, és mi az a Peepshow-mennyország – krank]

Aztán némi alvás után 2001-ben még egyszer megjelent a lemez, ugyanazzal a tracklistával, ugyanazokkal a felvételekkel, de újrakeverve és erősebb produceri támogatással, Iguana Bár címmel (egyben az egyik szám címe is). Ezeket a dalokat Másik János azóta is játsza.

Bálint István és Másik János készültek újabb közös lemezeket csinálni, de a vártnál mérsékeltebb fogadtatás és Bálint súlyosbodó betegsége folytán végül is nem született új lemez, csak néhány dal. Amit én személy szerint nagyon sajnálok.

Marcinak pedig köszönet a rengeteg információért, és hogy végre megtudtam, honnan vannak a Peepshow-mennyország dalszövegei.

Can Togay és Másik János Fénykutya és vonat című verses-dalos estjében bukkantam erre a gyöngyszemre:

A földre szállt egy véres angyal, pirosmadár jön, tűnik el, kerek a szőlő levele, kilóg egy sárga fez, alatta Joe Alvarez, nővérem Emese anyámmal a zongorához ült, előre és hátra ringott Isten karján az idő, az utca lejtett, fekete árnyék, követett a halál, és kicsit fél a játszótér, de bukok a sérült, skizoid nőkre, tűz van babám. Másik János Takano Kaorival a zongoránál harmonikázott és gitározott már megint, már megint úgy, ahogy mindig szokott: varázslatosan. Utána pedig esett az eső, csodálatosan. Visszaadni nem lehet, de kitapintható valami abból, ahogy a Pirosmadarat játssza egy könyvbemutatón.

Ing átizzadva, farmer átizzadva, verejték fejtetőtől talpig, szemöldökről állra, állról földre csöpögve, fröcsögő nyállal keveredve. Hangszál begyulladva, torok szétüvöltve, vádli bedurranva. Utoljára 2004-ben volt ilyen: Európa Kiadó-koncerten. És ma: Európa Kiadó-koncerten.

A nyers post-punk, a kíméletlen és kíméletlenül igényes, könyörtelenül precíz, pengéjével forgács nélkül szeletekre hasító rockzene, hiába ötven feletti emberek, hiába vénülnek, hiába, hogy végül megvénül minden, egy este ebben a bárban, ebben a pokol-mennyországban, izzadtságpárában, füstben, fülbe ordító, szőrszálakat felállító basszusban, fültépő gitárban.

Szétcsúszva. Elnémulva. Kimerülve. Az ingzsebben cigarettásdoboz átázva, a torok végtelen mennyiséget nyel mindenből, a térd remeg, mégis minden, minden, minden még egy taktusért könyörög, igen, bon, bon, bon, bon, si, bon, bon, te nyomorult állat, kivetkezve magadból, széttárva. Európa kiadva, düh kiadva, szeretet kiadva, a lélek utolsó morzsája is kiadva, csak a hús él elevenen, mert nem minden egyformán popzene, semmi más nincs, csak a semmi. A csönd, a csönd, a csönd, a csönd.

Polgári engedetlenséggel: minden létező letagadva.

Európa Kiadó, 2008. szeptember 11., Gödör Klub. Másfél óra másvilágon.

Frissítés [2008.09.14.]

Íme néhány telefonos fotó a pénteki koncertről (tudom, csak az első látszik, de ha rákattintasz, a többi is fog):

Európa Kiadó, 2008. szeptember 12., Gödör Klub

 

Így jut el az emberhez az intézmény helyett

(Rendhagyó kritika – Mihail Bulgakov: Mester és Margarita)

Előszó

Találkoztam ma a villamoson egy lánnyal, aki szőke hajfürtökbe burkolózva teljesen belefeledkezett egy könyvbe mellettem (Nabukov: Meghívás kivégzésre, én ezt olvastam épp). Általában nem szoktam ilyet tenni, de most próbáltam belepillantani, hogy ugyan mi lehet, mert az a megérzésem támadt, hogy Mester és Margaritát olvasnak mellettem. Egy fejezet alcímét sikerült kivennem, benne a „-krém” szórésszel: csalódottságomat konstatáltam. De az érzés nem múlt, ezért kénytelen voltam néhány perc múlva újra odapillantani, és akkor megláttam a nevet: Azazello. Mégiscsak! Mégiscsak Mester és Margarita.

Hát hány ilyen könyv van, tessék mondani, hogy ha egyszer olvasta az ember, utána megérzi, ha mellette ezt olvassák? Megmondom: ez az egy.

És akkor arra gondoltam, régi adósságomat kellene már törlesztenem ennek a kritikának a megírásával. Az adósság régi, de a törlesztés még nem késett, mert a regény teljes egészére, noha 1995–1998 között olvastam valamikor, még csak legfeljebb néhány hónapja merem azt mondani: megértettem.

Bereményi Géza jegyzi az F. M. Dosztojevszkij és az ördög című Cseh Tamás-dalban a sort, ami eme kis esszé címe lett. Amikor megpróbáltam végiggondolni a Mester és Margarita lényegét, akkor ez vágott be, ez történik Bulgakovval, ráadásul úgyis orosz emberre mondta az ördög is ezt a mondatot, hát jó lesz.

Mihail Bulgakov

Igaz, akár fordítva is szólhatna, sőt tulajdonképpen egymásra kéne írni a kettőt, mint a régi pergameneken, mert a párhuzamos szálszövés miatt egyszerre jut el az emberhez és az intézményhez is a Mester. Ha már szálszövés, hadd említem meg, hogy kevés olyan párhuzamos szálú regény van, ahol mindig hőbörögni támad kedvem, ha az egyik szálról áttér a másikba (Boros István Patkánykölykök című regénye ilyen még), annyira sodor magával, hogy aztán 3 oldal múlva már amiatt kezdjek fohászkodni, hogy csak még tizenöt, de legalább még tíz oldalon keresztül folyjon ez a másik szál. Mindkettő zseniális, és mindkettő mást üzen.

Ha nem próbálna rendhagyó lenni ez a kritika, írni kéne arról, hogy valószínűleg Bulgakov volt a Mester és a szeretője Margarita, hogy milyen szerelem bontakozik ki, hogy a Mester min megy keresztül, mennyire kafkás vagy nem kafkás, mennyire brutális, hogy a szovjet időkben, a húszas évek végén (amikor Hemingway Párizsban ücsörgött, hogy aztán a Vándorünnepben csodát fessen) ilyen modern humora legyen valakinek, de az igazság az, hogy – rendhagyóság ide vagy oda – ez engem kevéssé érdekel. A Mestert és Margaritát mellékszereplőnek tekintem, és azt sem hiszem, hogy kettejük kapcsolata lenne a regény fontos témája. Nem: az egyén és a társadalom az. Nézzük csak!

Az egyén

Az ókori szálat könnyebb volt megértenem – legalábbis ahogy máig is értem. Számos alkalommal keveredtem már vitába amiatt, ahogyan én értem, de bő tíz év alatt mégsem változott bennem a kép. Az ókori szál soha nem látott közelségbe hozza a Jézus (innentől a regényhez hűen: Ha-Nocri) keresztrefeszítése előtti történéseket, egészen közeli makrófelvételeket vág a képünkbe Bulgakov. Amit a Biblia nem tud megtenni (jelzem: talán nem is lenne szabad neki), azt megteszi ő: történeti és vallásfilozófiai objektivitásra törekvő lencséjével górcső alá veszi a szituációkat, az érzéseket, az embereket. A külső objektivitás mellé belső szubjektivitás teremtődik azzal, hogy belülről látunk, Ha-Nocri fejéből nézünk ki, Bar-Rabban fejéből nézünk ki, Júdás, Kajafás és Pilátus fejéből nézünk ki, így rakunk össze egy többdimenziós, finom képet erről a néhány napról. Ember, itt mindenki ember, nem gyilkos, nem próféta, nem helytartó elsősorban, hanem egyszerű, útját járó, különböző helyzetekbe kerülő ember. Emberek, akiken átcsap a történelem vize, és ebben a vízben mindannyian elsüllyednek.

Mind közül Pilátust emelem ki: teszi a dolgát, vagy amit annak vél, próbál megfelelni a kötelességének, miközben ki-kibukkan belőle az ember, az ember, akiben benne van a segítségnyújtás bimbója, de nála hatalmasabb erők miatt nem bomolhat virággá. Nem érti, hogy mi történik, de érzi, hogy minek kellene történnie, és tudja, hogy mi fog történni. Talán a Nyájas Olvasó élete nem szokott erről szólni?

Pilátus egyszerű, esetlen ember. Mint például én. Ezerszer is végiggondoltam (és ezt nem tudták beindítani nálam más leírások, mert nem voltak emberközeliek), hogy én mit tettem volna a helyében. Nem azt, hogy mit szerettem volna tenni, nem azt, hogy mit tettem volna azzal a kétezer éves tudással a fejemben, hogy Ha-Nocri Isten fia, hanem hogy mit tettem volna, ha egy ártalmatlan őrültnek tűnő, mégis szelíd és szimpatikus figura azt állítja: ő az Isten fia.

Ezerből ezerszer arra kellett rádöbbennem, hogy tán még annyit se tennék érte, mint Pilátus. Valószínűleg nem ismerném fel benne a Messiást, valószínűleg úgy gondolnám, ne én döntsek el ilyen nagy horderejű kérdéseket, hogy ki az Isten fia, és valószínűleg megpróbálkoznék azzal, hogy megmenekítsem szerencsétlent a haláltól, és valószínűleg beletörődnék, hogy nem sikerült.

Pilátus az egyén kivetítése a siratófalra, az emberi emberé, és arra tanít, hogy ne okoskodjunk, ne bíráskodjunk könnyelműen utólag, mert könnyen lehet, mi sem lennénk különbek. Hagyjuk, hadd mossa kezeit. E gondolatból született az Epilógus című novella, egyféle utószó a Mester és Margaritához: engedjük el, vigye el az ördög akár, de ne tartsuk fogva, hacsak magunkat is be nem börtönözzük mellé.

A társadalom

Az orosz szálat megérteni nehezebb volt, tíz évig tartott, tíz év alatt rengeteget morfondíroztam rajta, mert a regényt a világirodalom egyik – ha nem a – legnagyobb alkotásának tartom, és mint ilyet, illene megérteni.

Aztán egyszer csak összeállt a kép: A Nyájas Olvasó ugyan mit szólna, ha melléülne egy ember, miközben Kantot olvas, és odavetné, hogy „amikor Kantnál voltam villásreggelin...”? Körbenézne, hogy tud-e segítséget kérni, ha komolyra fordul a dolog. És ha ez az alak azt állítaná, hogy valakit néhány percen belül elüt a villamos? Valószínűleg ugyanígy reagálna. És ha el is ütné? Véletlent sejtene, metafizikai magyarázatot keresne, vagy megrémülne, elmenekülne, és megpróbálná elfelejteni az egészet? Ha értesülne róla, hogy egy barátja (nem is kell, hogy író vagy varietéigazgató legyen) hirtelen néhány száz kilométerrel arrébb került a térben? Aggódna a lelki épségéért, és megkérdezné, hogy nem fogyott-e el a gyógyszere, esetleg lehordaná végzetes alkoholizmusáért, ugye?

És ha jönne egy ember, aki azt állítaná magáról, hogy Isten fia?

Na ugye... Hát erről van szó, nem többről és nem kevesebbről. Arról, hogy ha ma járna közöttünk egy Ha-Nocri, ugyanarra a sorsra jutna, mint kétezer éve, arra, hogy minden csodatettre megpróbálnánk tudományos magyarázatot keresni, és minden próféciára próbálnánk orvosi kezelést alkalmazni. Csak egyet nem tennénk: ma sem hinnénk el, hogy itt jár-kel egy istenség (vagy épp az ördög személyesen).

Az orosz szál számomra arról szól, hogy össznépileg képtelenek vagyunk elhinni a csodát, és arról, hogy nem tudnánk ma sem felismerni az igazi csodatévőket. Következésképp, ami Ha-Nocrival történt, az törvényszerű volt, nem történhetett másképp, és azóta soha nem történhetett volna másképp, és talán soha nem is történhetne majd másképp, és erről nem egy szál Pilátus vagy Kajafás tehet, hanem te, én, mi, emberi mivoltunk. Arról szól, hogy bár van szemünk, csak a rántotthúsokig és borospoharakig látunk el, egyesek talán messzebbre és mélyebbre, de alapvetően megszűnt, talán az őskor végével már, megszűnt az a látóképességünk, ami a racionálisontúli és materiálisontúli dolgokat is érzékeli.

A vidám, az olvasót folyamatos röhögésben tartó orosz szál nem más, mint saját magunk temetése, cinkos módon oly pimaszul rendezve néhány lövőcsellel, hogy észre sem vesszük: saját sírunkon táncolunk, magunkon röhögünk, orrunból folyik a taknyunk, úgy röhögünk valakiken, akik, bassza meg, mi vagyunk.

Összegzésképp

Ha az 1984-re azt mondom, úszva a regényt politikai regénynek aposztrofáló világgal szemben, hogy lélektani regény, akkor a Mester és Margaritára azt mondom, szintén szembemenvén a világgal, hogy teológiai mű, a kereszténység és mondavilága egyik sajátos, hiánypótló feldolgozása, amit megértve megérthetjük talán a keresztény Isten szomorúságát is.

Emellett egy kis szerelem a Mester és Margarita között nem sokat nyom a latba, bár az mindenestre tiszteletreméltó önismeretről tesz tanúságot Bulgakov részéről, hogy magát is közénk, a vakok közé sorolja. Pedig neki mégiscsak jó szeme volt.

A Nemzeti Színház előadásának ízelítője

Másik Jánosnak aktív időszak ez, mert kicsivel az Európa Kiadó koncertek után, szeptember 15-én egyszálgitáros estje lesz a Gödörben az Én meg az ének előadássorozat keretében a búshangú Peter Ogival közösen. A műsor két felét néhány közösen játszott dal köti majd össze, egyébként tényleg mindketten egy-egy szál gitáron fognak játszani.

Addig sem kell azonban minden jót nélkülözni, mert szeptember 1-jén pedig a Hiperkarmás Bérczesi Róbert lép fel ugyanezen sorozatban.

Az Európa Kiadó 2004-es visszatérése számomra a felejthetetlen élmények közé vésődött be, sosem mertem volna álmodni sem arról, hogy egyszer élőben láthatom őket (nemhogy kétszer) – amikor én megismertem az EK-t, már rég nem voltak, Jenő Amerikában tengette, Kiss Llaci szintén külföldön. Szétszéledtek.

Aztán jöttek 2004-ben két koncertre, amiből másfél éves sorozat lett, mert nem engedte el őket az ország, és ez nagyszerű. A Kiadó ugyanolyan precízen és patentosan játszott, mint régen, Jenőéken még újabb négy év elteltével, pénteken, a Gödörben sem látszott az idő, leszámítva a halántékok őszülését. Abból a néhány dalból kiderült, hogy még mindig tud a Kiadó, nem lanyhult, nem kommercializálódott.

Dönci halála összehozta őket, és ha már összejöttek, adnak két rendes koncertet is: szeptember 11-én és 12-én a Gödörben Európa Kiadó koncert lesz, vélhetően a teljes legényzettel (Kirschner Pétert időlegesen lehet, hogy kisegíti majd Jenő fia, Leó, illetve Magyar Péter a dobról áttért az ütősökre, őt egy új dobos helyettesíti).

Jegyeket fogalmam sincs, hogy hol lehet venni, de biztos hamarosan megjelenik a hír a programportálokon és a Gödör honlapján is. Az biztos, hogy lesznek és ott lesznek, és újra felcsendülnek a pulzusrobbantó klasszikusok.

Jó lenne ezt még néhányszor négy évig csinálni.

Péntek estétől szombat hajnalig a Gödör Dénes József Döncire emlékezett. Ott volt minden és mindenki, amiben és akivel zenélt, vagy csak barátok voltak: a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres évek fél underground-univerzuma (csak önkényesen említve néhányat: Európa Kiadó (Menyhárt Jenő, Kiss Llászló, Varga Orsolya, Magyar Péter, Másik János), Balaton (Víg Mihály, Keszei Krisztián), Legát Tibor és a Lidérc, Peter Ogi, Kardos-Horváth János (Kaukázus), Somló Tamás, Sólyom Tibor, Bárdos-Deák Ági, Kamondy Ágnes, Frenk, Varga Lívius, Vidámpark, Malacka és a Tahó, Stereomilk). Igen, Dönci ahol nem fordult meg, ott is nyomot hagyott, ahol meg megfordult, akár irányt is szabott. Tudták-e, hogy van? A csuda tudja. De aki tudta, hogy van, az tudja, hogy ami van, az nem pont ugyanaz lenne nélküle, például másabb lenne az Európa Kiadós és a Balaton zenéje, és talán senki nem emlékezett volna meg Dixiről, erről az állítólag nehéz, de kétségtelenül fontos emberről. Dönci is nehéz lehetett emberként, annyi végén égette, ahány végén csak lehetett, magára vette, vállalta, hogy ellobban. Hozzám közel áll ez a filozófia (vö. Morrison), mert ehhez bátorság kell, lehet esztelenségnek nevezni, de kellenek a gyertyát két végükön égetők, az ipari keresztcipelők.

Dönci, Dixi – egészen abszurd volt hallgatni a Peter Ogi, Sólyom Tibi, Somló Tamás és Varga Livius-féle alkalmi felállásban a Horiztontot, amiben egy halott egy másik halottra emlékezik.

Dénes József Dönci: Horizont (Dixi szövegére)

Kevesen vannak, akik a halálukkal is adnak: ő a halálával összehozta a fél undergroundot, neki köszönhetjük, hogy négy év után újra hallhattuk az Európa Kiadót (a külföldön lévő Kirschner Péter helyén Jenő fiával, Leóval), hogy sikerült egy estére őrültek egész sorát hadba állítani, hogy a világ kiüvöltse magából azt a fájdalmat, amit te sem bírtál elviselni.

A Dönci Project a Dixi albumról előadja a Gizeh című számot

Látva azt a legalább tucat formációt, és látva azt a tumultust ott a Gödörben kilenctől ötig, beszélgetve a barátaiddal, akik nem csak a színpadon, de a színpad mögött is tisztelettel és nagyrabecsüléssel beszéltek rólad, arra gondoltam: Dönci, baszd meg, sikerült, neked sikerült, ami csak keveseknek: úgy nem vagy, hogy mégis vagy (vagy-vagy), nem haltál te meg, ez látszott és hallatszott tegnap, csak elmentél. Elmentél, de amit adtál nekünk, az itt maradt, és jó kezekben van. És köszönjük, csak nem mondjuk, mert biztos utálnád hallani. Te igazi hős.

Dönci az Európa Kiadó 2004-es koncertjén, az Igazi hőst gitározva