6079 Orwell G.

(Rendhagyó kritika – George Orwell: 1984)

Dear George,

Képzeld, azt javasolták nekem, hogy írjak valamiféle kritikát egy évszámra, mely a te fémjeled: 1984. Mondd, George, szerinted nem utópia ez? Nem ismertelek személyesen, de azt írják, szeretted az utópiát. Igen, te, 6079 Orwell G., óceániai polgár, te!

Emlékszem, mikor elolvastam a könyved (magyar fordításban), kíváncsiságból megnéztem, mit írnak róla a hátlapon. Hát, George, én majd hova nem lettem! Azt írták ott, hogy a vasfüggönyön túl a vasfüggöny eme oldalán lévő világ jellemzésének tartották, míg a vasfüggönyön innen a vasfüggönyön túli világ jellemzésének kellett, hogy tartsák. Én nem tudom, tényleg nem ismertelek, nem tudom, hogy skóciai tanyádon tettél-e erre vonatkozó kijelentéseket, hogy ezt leírtad-e valahol, ezt, hogy ez politikai regény. Végül is, ha tetted, ha nem, regényed legalábbis nem csak politikai regény. Olyannyira lélektana van neki, hogy ő maga is egy lélektani regény. Emlékszem arra is, ahogy 6079 Smith W.-ként folyamatosan fedeztem fel környezetemben Júliát, O'Brient, a Pártot, Goldsteint – minden egyes szereplődet, intézményedet és helyszínedet. Akkor hát lélektani regény is, ugye? Kedves George, irodalomtudományilag módfelett műveletlen (ám szenvedélyes betűvető) emberre bízták ezt a kritikaírást. Így aztán fogalmam sincs a lélektani regény, mint műfaj definíciójáról. Józan paraszti eszemmel azt gondolom, lélektani regény az, mellyel akárcsak egyetlen ember is azonosulni tud oly módon, hogy a regény valamely elemének (karakterek, helyszínek stb.) helyére téve magát, a regény többi elemét le tudja képezni önmagára és környezetére úgy, hogy az elemek közti struktúra nem sérül. Lélektani az a regény, mely izometrikus reláció önmaga és az olvasó világa között. Látod, milyen ragadós a nyelvezeted? Ezt már majdnem újbeszélül mondtam! Duplapluszjó!

Hogyan lehet egy politikai regény lélektani is? Attól tartok, a te esetedben igen könnyen. A megálmodott (megrémálmodott!) totalitárius világ, amiben egyesek a kommunizmust vélték felfedezni – sietve hozzáteszem: nem ok nélkül – nem különbözik olyan sokban belső világunktól. A totalitárius rendszer polgára miben különb az emberben lakó léleknél? Az emberben lakó lélek (és ezentúl hadd nevezzem ezt embernek) ugyanúgy kényszerpályán mozog, mint ama polgár, ugyanolyan ellenállhatatlan, kiszámíthatatlan erők facsarják ki citrommód, ugyanazokkal a helyzetekkel szembesül. Hadd mondjak néhány szemléletes példát! Ott van mindjárt a Goldstein-vonal. Amikor a lélek lázadni próbál a világ ellen, és amikor a világ leveri a lázadást, amikor a lélekben tudatosul: bele kell törődni. Amikor az ember oda jut, olyan elveszett, olyan elkeseredett, hogy minden Júliáját is feláldozza, csak ne, ne vigyék az arcához a patkányt! Amikor az elme a túlélés érdekében elfojtja a lélekben a lázadó gondolatok csíráját is, és kigyomlálja, és megtelepszik egy italozóban, pontosan tudva, hogy tarkónlövik majd, precízen várva a pillanatot, monoton a Teleképet bámulja. Sőt, tulajdonképp egész regényed az elme lázadásának folyamatát mutatja be, egészen a lélek önkivégzéséig: beleolvadni a mindennapokba, érzéseket elfojtva lenni, úgy lenni „mint a fegyenc, ki visszatérve // falujába, továbbra is csak hallgat, // szótlanul ül pohár bora előtt” (Pilinszky János: Amiként kezdtem). A Goldstein-vonal, George, ha akartad, ha nem, pontosan illeszthető az igazi szerelem igazi elvesztése utáni állapothoz, az élet üresszívű, rideg újrakezdéséhez. A Júlia-vonalat, mint szerelmet, tökéletesen egészíti ki a 101-es szoba: amikor az elme és az életösztön a túlélés érdekében eltapossa a spirituálist, a lelkit, és Júliát nevezi meg bűnösként – egyébként beleőrülne az ezernyi kérdőjel üvöltésébe.

A 101-es szobánál érdemes megállni egy kicsit, és tenni egy technikai megjegyzést. Túl sok ebben a könyvben a véletlen. A szoba száma eredetileg onnan ered, mint bizonyára emlékszel még rá, kedves George, hogy míg a BBC-nél dolgoztál 1941 és 1943 között, rettenetesen unalmas ülésekre kellett járnod a Portland Place 55 alá, a 101-es szobába. Azonban még ez a kvázi véletlenszerűen választott szám is mítikus jelentéssel töltődött fel azóta – bár ezt mi, magyar olvasók kevésbé érezzük. Kevésbé érezzük, mert adminisztrációs rendszerünk (legyen az ügyvitel, államigazgatás) alapvetően különbözik a tiétektől, angolszászokétól. Ti rászoktatok arra, hogy amit mi mondjuk „A vállalat alapvető ügyviteli szabályait összefoglaló kézikönyv”-nek nevezünk, arra azt mondjátok, hogy „Company 101”. A 101 nálatok az alapvető, az elsőként betartandó, a legáltalánosabb szimbólumává vált véletlenül, annyira, hogy amerikai nyelvrokonaid, ha most kéne az Egyesült Államok Alkotmányát megfogalmazniuk, egészen biztosan a USA 101 címet adnák az alkotmánynak. Ám ez a véletlen felettébb kísérteties jelentést vett fel regényeddel kapcsolatban. A vesztőhely, a totális árulás helyszíne a 101-es szoba. Mintha tudat alatt, jövőbe látva azt akartad volna mondani: „Külön kerül az egeké, s örökre // a világvégi esett földeké, // s megint külön a kutyaólak csöndje” (Pilinszky János: Apokrif). Mintha azt, hogy életünk legalapvetőbb szabálya az árulás. Az árulás a túlélés érdekében. KÖNYÖRGÖM, SZERELMEK TITKOS ELÁRULÁSA, AMIKOR EGYRE KEVÉSBÉ ÉRZED A KAPCSOT, AMIKOR EGY NAP ELVÁGOD MAGADBAN AZ ÉRZÉST, ÉS SZÍNTISZTA HÚS ÉS VÉR LESZEL, AZ ÚJBESZÉLBE IS BEVEHETŐ KIFEJEZÉSSEL: DUPLAPLUSZNONSZENZUÁLIS POLGÁR! Ugye? „Szelíd gesztenyefák alatt // eladtál, s eladtalak.” (George Orwell: 1984) Hányan égetjük ki megmásíthatatlanul mások emlékét, létének és velünk való kapcsolatának tényét magunkból?!

George, felszabadítod az emberben a poklot, tudatosítod az életösztön irányította totalitárius rendszer létének tényét. Micsoda faktorok, kérem, micsoda faktorok születtek azon az istenverte-Pártverte skóciai tanyán. A göthös tüdőddel görnyedtél írógéped fölött, és egy képzelt szörnyszülött DNS-ének génszekvenciáját gépelted papírokra, mit sem sejtve tán arról, hogy ez a szörnyszülött tulajdonképp mi vagyunk. Létezünk.

Ne is beszéljünk a regényírógépekről, a Teleképről, melyet reality shownak neveztünk egy ideig, de már nevezhetjük bárminek: multimédiás telefon, webkamera, és a szinonimák gombaként szaporodnak. A globalizációról sem, bár nem Szolidaritás Gin, de Coca Cola a neve, és nem Győzelem Szivar, hanem Marlboro. Komolyan mondom, vissza kellene jönnöd néhány napra, a valóságban is megnézhetnéd képzelt rémvilágod precíz, izometrikus modelljét.

De ha még mindig nem hiszed, hogy politikai regényed lélektani regény is, George, hadd idézzek egy, az utópiádból kísértet módjára előlépett valós Nagy Testvértől: „Egy ember halála tragédia, egymillió emberé statisztika” (talán Jozef Sztálin, talán urbán legenda, amúgy óceániai megbízhatósággal, mint Goldstein létezése). Most mondd, miben különbözik ő a te Nagy Testvéredtől? És tőlünk, kistestvérektől?

Ez az éjjel a filmművészet legszebb alkotásához viszi az utazót, a Berlin felett az ég egyik betétversébe, egy csodálatos versbe Peter Handke tollából (elvetemülteknek Handke-elemzés itt), ami végighömpölyög időn és téren, várótermeken és fejeken, múltba visz, fekete-fehérré változik, valahol megnyugszik, és a végén a földre száll, mint Wim Wenders angyala. (A vers angol változata itt olvasható.)

„Elmegy a másik...” – énekli Cseh Tamás a Harminc asszonyban. Hát elmegy a Másik, mármint a Másik János is, igencsak elmegy. A Peepshow-mennyország című albumot nagyjából 10 éve ismerhettem meg, és egyből meg is szerettem. Ma persze, jobban ismerve munkásságát, nem meglepő, hogy mint az óbor, olyan érett, kiforrott, ütős ez a busongós-harmonikás-gitáros dalokkal teli lemez.

Vasárnap a Gödörben fellépett a Rock In Side nevű formációval (Másik János gitáron és harmonikán, Hudák Zsófi nagybőgőn és szájharmonikán, Takano Kaori billentyűn, a mindig zseniális Frankie Lato megszokott hegedűjén és Kovács Norbert dobon). Elmentem, reménykedve abban, hogy ha saját számot nem is, legalább egy-két Cseh Tamást hallok tőle, és láss csodát!

Végre élőben szólalt meg a Kicsit fél a játszótér, a Fekete madár, a Véres angyal, az Alvarez és az örök legkedvesebb, a Peepshow-mennyország. Áthangszerelve szépen erre az akusztikus formára, János búgásával. Eufóriám ahhoz volt hasonlatos, amikor az Európa Kiadót és Ogit hallottam először élőben, tíz éve hallgatott-szeretett dalok egy legenda torkából, ez igen.

Hogy a teljesnél is több legyen az este, a saját dalok közé keveredett a Budapest III., ami a Cseh Tamással közös Levél nővéremnek 2. albumon jelent meg, és ha egyetlen kedvenc dalt nevezhetnék meg Tamáséktól, hát ez lenne az. Ez még mindig nem volt neki elég, és játszott Kex-nótákat is, a Családot, a Pirosmadárt és a Zöld-sárgát. Hát azt sem hittem, hogy Kexet (Babos Gyula, Baksa-Soós János) hallok valaha élőben, hacsak nem egy amatőrzenekartól.

Álljon itt két dal szövege, csak úgy, kedvcsinálónak.

Van egy érdekes beszélgetés Bereményi Gézával a literán, amihez itt egy rövid kedvcsináló a nem-mondom-meg-hanyadik-oldalról:

Ha ma egy fiatalember önkívületi állapotban megy az utcán, hasonló élményei lennének [...] Annyi a különbség, hogy akkoriban engem kimondottan a rendőrök és a bolondok vettek észre. Mentem délután csúcsforgalomban a Lenin körúton, megállt egy URH-kocsi és kiemelt a tömegből. Ez számtalanszor megtörtént, mint ahogy az is, hogy gyári őrök, portások lettek rám figyelmesek, illetve a szabad lábon járó bolondok, akikkel kitűnően megértettük egymást. Egyébként jól beilleszkedtem a társadalomba… Na, erről a fiatalemberről szeretnék írni, meg a megnyíló tudattalanról. Arról szeretnék írni, milyen az, amikor a tudatos és a tudattalan között megnyílnak a folyosók. Az őrültséghez vagy közel, miközben valóságos látnok leszel. Ismeretlen címre csöngettem be, és kiderült, hogy ott van a keresett lány, azon a lakáson, ahol még életemben nem jártam.

Elnémulni illene. Az a hatalmas alázat és tisztelet, amivel dalaikkal (és egymással és velünk) bánnak, az a szeretet, ami sugárzik zenélés közben, azok a horizonton túli pillantások, azok az arcrezdülések, amikor valami régi emlék Tamás eszébe jut egy dal közben, és az a halálos betegséggel való bátor szembenézés külön-külön is megrázóak, de ha összesűrűsödnek egyetlen dalba...

Kedves gitárosok

Ha szeretnétek játszani is (játsszátok minél többen), egy kis segítség:

Am (Am-t mindig ütemre kalapál)
Egy alkonyattájt, még mielőtt szétmegy minden,
Am
S körvonalakból kivetkőznek minden tárgyak,
Dm         C/G            Am
Hetek után elhagyni jó az üres szobát,
Dm                  C/G                Am
Egyetlen dobbantás, gyerünk a városba, rohadt világ!

Dm	C/G	Am	Am	Dm	C/G	Am

Kedves emberek

További dalok képben és hangban: http://www.cseh-tamas.hu/, a jobb oldali menüben tessék a zene, video hivatkozásra kattintani.

Hogy számol be az ember egy koncertről, ha egy kétszer feltámadt ember áll a színpadon? Aki először reményeimben halt meg, miután tudomásul vettem, hogy én Ogi zenéjét élőben már sosem hallom, aztán amikor a betegség majdnem legyőzte, akkor másodszor is feltámadt.

Most meg ott ült egy széken a legenda és punkatya egyszemélyben, zsemlét evett, utána meg ölelgetett és az angyalokról mesélt. És szokás szerint kisugárzott.

Aztán meg egyszercsak megszólalt élőben néhány olyan kiscsillag, mint a Blaze, a Spoil Me, a Limits of Forever vagy a Want to Dance – hát bizony néhány pillanatig jobban elszorult a torkom, mint amikor az Európa Kiadót láthattam élőben, amit szintén nem hittem volna.

A hang a régi, az erő a régi, a szenvedély is a régi – sőt még a zenekarban is vannak régiek, mint például Másik János a billentyűknél és Magyar Péter ütőkön (ha már az Európa Kiadónál jártam). Frankie Látó a hegedűjével zseniális, ugyanolyan idegtépőn szól a hegedű, mint Djamel Ben Yelles kezében, ugyanúgy remegést hoz és döbbenetet, ahogy belezsongja Ogi, hogy seven circles, seven days.

A visual jockey is kitett magáért, kiváló képeket vágott össze, amire a koncert élő képei ráestek néha, evvel megadva az utolsó lökést az idegpályáknak és pszichedellikus rohammá téve az egyszerű koncertet – már amennyire egyszerűnek lehet nevezni egy tízegynéhány emberes és három órás koncertet. Bár nem sikerült minden vendégnek megérkeznie, azért Müller Péter Sziámi és Somló Tamás jelenléte is csak azt igazolja: Ogi élt, Ogi él és Ogi élni fog. Meg koncertezni. Sokat.

Beállás kezdés előtt

Ogi és fiatal gitárosai (balra Ratkóczi Huba, középen Bujdosó János)

Ogi One Man Show

Másik János billentyűket nyomogat (talán e-mailt írt?)

Frankie Látó húzza neki rendesen

Az egész estés szeánsz első és második másfél órája között egy 20 perces kivetítés is összefoglalta Ogit, aki ezalatt igyekezett visszanyerni torokgyulladás gyötörte hangját, de hát ez is sikerült neki.

És akkor ezen az estén meg is jelent az Okok (avagy Oké-oké) című nagylemez, és elindult Ogi weblapja, ahol végre egy mindenki számára hozzáférhető gazdag önéletrajz és fényképgyűjtemény is helyet kapott végre: peterogi.com.

Testvérem a rockban, a jó öreg Ogi bácsi koncertet ad a Gödörben nekünk:

A háromórás koncert középpontjában az új lemez, az „Okok”, dalainak bemutatása áll, amely egy életműkoncert kereteibe illeszkedik. A kortárs zenei kezdetektől, a 70-es évek Spions zenekarának szamizdat punkján, a filmzenéken, a pop-art, az art rock perióduson, a world music időszak dalain keresztül a jelen idő Ogi-stílusáig. Peter Ogi a színpadra és a zenei világba való visszatérése alkalmából úgy állította össze a programot, hogy egy nagyszabású áttekintést adjon a majd 30 éves pálya különböző korszakairól. (Forrás: NOL)

Hogy ez milyen lesz? Ez olyan lesz, mint amikor a lehetetlennel határos módon egy magamfajta Krank élőben megnézhette a másik legendát, az Európa Kiadót. Ez olyan lesz a jó zene szeretőinek, mintha Elvis vagy Morrisson jönne vissza. Ez olyan felejthetetlen este lesz.

PETER OGI
„Keresztül, innen és túl”
Életműkoncert
Lemezbemutató
2007. december 8. (szombat), 21 óra
Gödör Klub
V. ker Erzsébet tér