Tizenöt év. El tudják ezt képzelni, Hölgyeim? És el tudják ezt képzelni, Uraim? Tizenöt év után eljön egy tizenöt évvel korábbi hangulat. Mit gondolnak, ugyanolyan? Tizenöt éve a nyregyházi KGST-piacra jártunk, ahol annyira szar vodkát árultak söröskupakkal zárt sörösüvegekben, hogy az eladó a vevővel mindig megitatott pár felest, mert józanon ember meg nem vette volna. És ha sikerült alkudni, akkor még cigarettára is jutotta, ukrán és ki tudja milyen cigarettákra, amiknek a füstszűrője a táblaszivacsra hasonlított, és némelyiket folyamatosan szívni kellett, különben elaludt, de kartonra húsz forintért lehetett venni darabját, amikor a barna szofi már hetvenkettő volt a boltban. Tizenöt évvel később a fridzsiderből előkerül a jéger, mégiscsak kíméli a gyomrot, és a karton cigiből zsebbe kerül 1-2 doboz, mert van, és ugyan szofi, de bármi lehetne. Tizenöt éve ilyentájt gyalog bandukoltunk át Nyíregyházán, emlékszem, február volt és nagy hófúvás. Tizenöt évvel később V. G. névre jön a taxi; kedvezményes, mert nem lehet őket meggyőzni róla, hogy már nem is járna a kedvezmény. Tizenöt éve éjszaka didergés, a zsebbe gyűrt, párjával összefordított margarinoskenyerek elfogytak (persze szalvéta és nejlonacskó nélkül voltak becsúsztatva, honnan is lett volna szalvéta és zacskó), nem volt pénzünk és nem volt már cigink, csak vodkánk. A punkoknak adtam el fél literjét egy százasért, de annyira rossz volt, hogy ötven forintot visszakértek mindkét üveg árából. Két üveg így is maradt, azt már elhajítottuk egy bokorba, a kutyának se kellett. A száz forintból meg pont kijött egy kiflis gyros kettőnknek, és az már adott annyi energiát, hogy a távhővezeték aknáján fekve a szabadban, a felszálló meleg levegővel védekezve a kihűlés ellen, kihúzzuk reggelig. Tizenöt évvel később a rendelt pizza itthon az asztalon, a pultnál csak a nosztalgia jegyében kérek boroskólát, egyébként Smirnoff Ice-ot innék, és végül másodszor is jön a taxi V. G. névre, hogy egy budai lakás felé vegye az irányt. Tizenöt évvel később hormonoktól duzzadó melleket és feszes fenekeket látok magam előtt, hajzuhatagokat, puha ajkakat, amik minden sort kívülről fújnak. Éppen úgy, mint tizenöt éve, de ma már nem lehet odaszólni, ma már rájuk nézni is bűnnek számít – hát ezek még csak éppenhogy járni tudtak, amikor mi fiatal farkasokként már ágyba akartuk vinni akkori hasonmásaikat.

Tizenöt éve elszántan ordítottuk egymás képébe a tánctéren, hogy „Lövöldözés, csak vaktölténnyel, // üvöltözés bele a semmibe. // Arccal a falnak, szembe a ténnyel, // hogy halott vagy. Na de, hogy ennyire?!”, meg hogy „Húsz év new wave, az húsz év”. Hát íme, nem húsz, csak tizenöt. És most visszajöttek a zalai fiúk, hogy az egyébként már nem is létező Sziámi a régi időket idézze egy koncert erejéig. Ott álsz a gyerekek között, és látod, elszórtan vannak más tizenötösök is, akik eljöttek, hogy szembesítve legyenek tizenöt fucking évvel. A színpadon öregemberek jelennek meg; a látvány beviszi az első ütést. Megszólal a pattanós rockzene, és azzal nyit, hogy „Dobjuk el hát a rongyokat, // testünk a lelkünkre vár. // Te sem vagy más, csak gondolat, // más nem is leszel már.“ – és állsz ott mélán, üvöltenéd megint a sorokat, hiszen ma is betéve tudod, mert ez örökre beléditta magát, de csak valami rekedt hörgés jön ki belőled. Elszorult a torkod, bazdmeg – második ütés. Magadra számolsz, kilencnél felállsz, ezt ki kell bírni, mondod, ez csak tizenöt fucking év, és végül is az első szám már lement. Aztán újra egy ismerős dallam, és az öregember a színpadon azt mondja neked, hogy „Már nem vagy a régi, mert már nagyon régi vagy. […] Régi vagy, nemrég még új voltál pedig. […] Az a pár jó éved, az elpárolgott hamar. // Régi vagy, és ez szemlátomást zavar”. Ez a harmadik ütés. Ez telitalálat, mene, mene, tekel, úfárszín, kétségbeesetten nézel körbe, legalább ne lássa senki, az isten szerelmére, hogy mukkanni sem bírsz most, tizenöt évvel később; tizenöt évvel azután, hogy utoljára hallottad ezt élőben; tizenöt évvel azután, hogy nagy elhatározásokat tettél a világ meghódítására; tizenöt évvel azután, régiként, hogy azt mondtad: az isten őrizzen attól, hogy régivé válj.

Most nincs semmi. A torok szárazon ég, mint tizenöt éve, de most elviselhetőbb, ugyanis nem nyitod ki a szádat. Minek nyitnád? Nem szólsz, mert nem szólhatsz senkihez. És ha lenne kihez, akkor is mit mondanál? Volt valaki, egy régi bajtárs, akivel a KGST-piacot jártuk, akit szívesen elcipeltem volna erre a másfél órára. Ő is régi lett, éppen síel. Szerencsére. Az ég áldja meg érte, hogy síel. Az ég áldjon meg érte engem is, hogy nem kényszerítettem rá őt is a szembesülésre. Az ég áldja meg, hogy az utolsó akkordok után nem álltunk ott egymás mellett az égő torkokkal, és tartottuk volna csukva a szánkat, mert úgysem tudtunk volna mondani semmit. Csak szégyenkezve néztük volna a földet, és egymásra sem mertünk volna pillantani. Tehát nincs semmi, csak ezek a sorok, amit gondolatban a régi NDK-írógépen írok, amire akkoriban vágytam, majd meglett, és jóformán sosem használtam; helyette egy Dell Studio 1550 Intel Core 2 Duo Premium Sound Wi-Fi HDMI Wide-Screen franctudjamilyen felső-középkategóriás laptopon gépelek. Tizenöt fucking év alatt mégiscsak ilyen régi lettem. Most érzem csak igazán, hogy körülöttünk dühöng az apokalipszis, a saját apokalipszisünk, a lift megy lefelé, utoljára, mert bontják a házat, pedig saját magunkat a legfelső emeleten hagytuk. „Hogy lehet így élni?! Hogy lehet így élni?!”

V. G.
tizenöt évvel később

Így jut el az emberhez az intézmény helyett

(Rendhagyó kritika – Mihail Bulgakov: Mester és Margarita)

Előszó

Találkoztam ma a villamoson egy lánnyal, aki szőke hajfürtökbe burkolózva teljesen belefeledkezett egy könyvbe mellettem (Nabukov: Meghívás kivégzésre, én ezt olvastam épp). Általában nem szoktam ilyet tenni, de most próbáltam belepillantani, hogy ugyan mi lehet, mert az a megérzésem támadt, hogy Mester és Margaritát olvasnak mellettem. Egy fejezet alcímét sikerült kivennem, benne a „-krém” szórésszel: csalódottságomat konstatáltam. De az érzés nem múlt, ezért kénytelen voltam néhány perc múlva újra odapillantani, és akkor megláttam a nevet: Azazello. Mégiscsak! Mégiscsak Mester és Margarita.

Hát hány ilyen könyv van, tessék mondani, hogy ha egyszer olvasta az ember, utána megérzi, ha mellette ezt olvassák? Megmondom: ez az egy.

És akkor arra gondoltam, régi adósságomat kellene már törlesztenem ennek a kritikának a megírásával. Az adósság régi, de a törlesztés még nem késett, mert a regény teljes egészére, noha 1995–1998 között olvastam valamikor, még csak legfeljebb néhány hónapja merem azt mondani: megértettem.

Bereményi Géza jegyzi az F. M. Dosztojevszkij és az ördög című Cseh Tamás-dalban a sort, ami eme kis esszé címe lett. Amikor megpróbáltam végiggondolni a Mester és Margarita lényegét, akkor ez vágott be, ez történik Bulgakovval, ráadásul úgyis orosz emberre mondta az ördög is ezt a mondatot, hát jó lesz.

Mihail Bulgakov

Igaz, akár fordítva is szólhatna, sőt tulajdonképpen egymásra kéne írni a kettőt, mint a régi pergameneken, mert a párhuzamos szálszövés miatt egyszerre jut el az emberhez és az intézményhez is a Mester. Ha már szálszövés, hadd említem meg, hogy kevés olyan párhuzamos szálú regény van, ahol mindig hőbörögni támad kedvem, ha az egyik szálról áttér a másikba (Boros István Patkánykölykök című regénye ilyen még), annyira sodor magával, hogy aztán 3 oldal múlva már amiatt kezdjek fohászkodni, hogy csak még tizenöt, de legalább még tíz oldalon keresztül folyjon ez a másik szál. Mindkettő zseniális, és mindkettő mást üzen.

Ha nem próbálna rendhagyó lenni ez a kritika, írni kéne arról, hogy valószínűleg Bulgakov volt a Mester és a szeretője Margarita, hogy milyen szerelem bontakozik ki, hogy a Mester min megy keresztül, mennyire kafkás vagy nem kafkás, mennyire brutális, hogy a szovjet időkben, a húszas évek végén (amikor Hemingway Párizsban ücsörgött, hogy aztán a Vándorünnepben csodát fessen) ilyen modern humora legyen valakinek, de az igazság az, hogy – rendhagyóság ide vagy oda – ez engem kevéssé érdekel. A Mestert és Margaritát mellékszereplőnek tekintem, és azt sem hiszem, hogy kettejük kapcsolata lenne a regény fontos témája. Nem: az egyén és a társadalom az. Nézzük csak!

Az egyén

Az ókori szálat könnyebb volt megértenem – legalábbis ahogy máig is értem. Számos alkalommal keveredtem már vitába amiatt, ahogyan én értem, de bő tíz év alatt mégsem változott bennem a kép. Az ókori szál soha nem látott közelségbe hozza a Jézus (innentől a regényhez hűen: Ha-Nocri) keresztrefeszítése előtti történéseket, egészen közeli makrófelvételeket vág a képünkbe Bulgakov. Amit a Biblia nem tud megtenni (jelzem: talán nem is lenne szabad neki), azt megteszi ő: történeti és vallásfilozófiai objektivitásra törekvő lencséjével górcső alá veszi a szituációkat, az érzéseket, az embereket. A külső objektivitás mellé belső szubjektivitás teremtődik azzal, hogy belülről látunk, Ha-Nocri fejéből nézünk ki, Bar-Rabban fejéből nézünk ki, Júdás, Kajafás és Pilátus fejéből nézünk ki, így rakunk össze egy többdimenziós, finom képet erről a néhány napról. Ember, itt mindenki ember, nem gyilkos, nem próféta, nem helytartó elsősorban, hanem egyszerű, útját járó, különböző helyzetekbe kerülő ember. Emberek, akiken átcsap a történelem vize, és ebben a vízben mindannyian elsüllyednek.

Mind közül Pilátust emelem ki: teszi a dolgát, vagy amit annak vél, próbál megfelelni a kötelességének, miközben ki-kibukkan belőle az ember, az ember, akiben benne van a segítségnyújtás bimbója, de nála hatalmasabb erők miatt nem bomolhat virággá. Nem érti, hogy mi történik, de érzi, hogy minek kellene történnie, és tudja, hogy mi fog történni. Talán a Nyájas Olvasó élete nem szokott erről szólni?

Pilátus egyszerű, esetlen ember. Mint például én. Ezerszer is végiggondoltam (és ezt nem tudták beindítani nálam más leírások, mert nem voltak emberközeliek), hogy én mit tettem volna a helyében. Nem azt, hogy mit szerettem volna tenni, nem azt, hogy mit tettem volna azzal a kétezer éves tudással a fejemben, hogy Ha-Nocri Isten fia, hanem hogy mit tettem volna, ha egy ártalmatlan őrültnek tűnő, mégis szelíd és szimpatikus figura azt állítja: ő az Isten fia.

Ezerből ezerszer arra kellett rádöbbennem, hogy tán még annyit se tennék érte, mint Pilátus. Valószínűleg nem ismerném fel benne a Messiást, valószínűleg úgy gondolnám, ne én döntsek el ilyen nagy horderejű kérdéseket, hogy ki az Isten fia, és valószínűleg megpróbálkoznék azzal, hogy megmenekítsem szerencsétlent a haláltól, és valószínűleg beletörődnék, hogy nem sikerült.

Pilátus az egyén kivetítése a siratófalra, az emberi emberé, és arra tanít, hogy ne okoskodjunk, ne bíráskodjunk könnyelműen utólag, mert könnyen lehet, mi sem lennénk különbek. Hagyjuk, hadd mossa kezeit. E gondolatból született az Epilógus című novella, egyféle utószó a Mester és Margaritához: engedjük el, vigye el az ördög akár, de ne tartsuk fogva, hacsak magunkat is be nem börtönözzük mellé.

A társadalom

Az orosz szálat megérteni nehezebb volt, tíz évig tartott, tíz év alatt rengeteget morfondíroztam rajta, mert a regényt a világirodalom egyik – ha nem a – legnagyobb alkotásának tartom, és mint ilyet, illene megérteni.

Aztán egyszer csak összeállt a kép: A Nyájas Olvasó ugyan mit szólna, ha melléülne egy ember, miközben Kantot olvas, és odavetné, hogy „amikor Kantnál voltam villásreggelin...”? Körbenézne, hogy tud-e segítséget kérni, ha komolyra fordul a dolog. És ha ez az alak azt állítaná, hogy valakit néhány percen belül elüt a villamos? Valószínűleg ugyanígy reagálna. És ha el is ütné? Véletlent sejtene, metafizikai magyarázatot keresne, vagy megrémülne, elmenekülne, és megpróbálná elfelejteni az egészet? Ha értesülne róla, hogy egy barátja (nem is kell, hogy író vagy varietéigazgató legyen) hirtelen néhány száz kilométerrel arrébb került a térben? Aggódna a lelki épségéért, és megkérdezné, hogy nem fogyott-e el a gyógyszere, esetleg lehordaná végzetes alkoholizmusáért, ugye?

És ha jönne egy ember, aki azt állítaná magáról, hogy Isten fia?

Na ugye... Hát erről van szó, nem többről és nem kevesebbről. Arról, hogy ha ma járna közöttünk egy Ha-Nocri, ugyanarra a sorsra jutna, mint kétezer éve, arra, hogy minden csodatettre megpróbálnánk tudományos magyarázatot keresni, és minden próféciára próbálnánk orvosi kezelést alkalmazni. Csak egyet nem tennénk: ma sem hinnénk el, hogy itt jár-kel egy istenség (vagy épp az ördög személyesen).

Az orosz szál számomra arról szól, hogy össznépileg képtelenek vagyunk elhinni a csodát, és arról, hogy nem tudnánk ma sem felismerni az igazi csodatévőket. Következésképp, ami Ha-Nocrival történt, az törvényszerű volt, nem történhetett másképp, és azóta soha nem történhetett volna másképp, és talán soha nem is történhetne majd másképp, és erről nem egy szál Pilátus vagy Kajafás tehet, hanem te, én, mi, emberi mivoltunk. Arról szól, hogy bár van szemünk, csak a rántotthúsokig és borospoharakig látunk el, egyesek talán messzebbre és mélyebbre, de alapvetően megszűnt, talán az őskor végével már, megszűnt az a látóképességünk, ami a racionálisontúli és materiálisontúli dolgokat is érzékeli.

A vidám, az olvasót folyamatos röhögésben tartó orosz szál nem más, mint saját magunk temetése, cinkos módon oly pimaszul rendezve néhány lövőcsellel, hogy észre sem vesszük: saját sírunkon táncolunk, magunkon röhögünk, orrunból folyik a taknyunk, úgy röhögünk valakiken, akik, bassza meg, mi vagyunk.

Összegzésképp

Ha az 1984-re azt mondom, úszva a regényt politikai regénynek aposztrofáló világgal szemben, hogy lélektani regény, akkor a Mester és Margaritára azt mondom, szintén szembemenvén a világgal, hogy teológiai mű, a kereszténység és mondavilága egyik sajátos, hiánypótló feldolgozása, amit megértve megérthetjük talán a keresztény Isten szomorúságát is.

Emellett egy kis szerelem a Mester és Margarita között nem sokat nyom a latba, bár az mindenestre tiszteletreméltó önismeretről tesz tanúságot Bulgakov részéről, hogy magát is közénk, a vakok közé sorolja. Pedig neki mégiscsak jó szeme volt.

A Nemzeti Színház előadásának ízelítője

Kaptam én ezt a Márai-idézetet valakitől:

Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon... Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Azt mondja a Germán rezignált felsőbbrendűséggel, hogy ez a Márai se volt egy sikeres, túlélésre tenyésztett alkat. A Germán szerint a bölcselkedés csak annak a hitnek egy magas szintje, aminek egyetlen célja a félelem, a kudarc, a gyengeség megmagyarázása.

Skizo szagott fogott, neki ez tetszik, bár türelmetlen, és úgyse bírná kivárni, amíg az emberek, eszmék és helyzetek megérkeznek, de szereti elképzelni a találkozásokat, és most biztosítékot lát afelől, hogy lesznek találkozások. Csak az óra ketyegne gyorsabban, olyan drum-and-bass tempóban.

Az Indián meg, mint mindig, csak mosolyog magában, soha senki nem tudja róla eldönteni, hogy a legnaivabbak vagy a legbölcsebbek egyike-e. Egy biztos: várni tud, ő kivárja, basszameg, ahogy a szarvast lesi órákon át mozdulatlan, meg kéne merevednie minden izmának, de nem, ahogy a közelbe ér a szarvas, az indián minden izma megfeszül, és úgy pattan fel, mint a puskagolyó.

Ő az, aki tud valamit, de ő meg hiába találkozik, beszélni úgysem fog.

6079 Orwell G.

(Rendhagyó kritika – George Orwell: 1984)

Dear George,

Képzeld, azt javasolták nekem, hogy írjak valamiféle kritikát egy évszámra, mely a te fémjeled: 1984. Mondd, George, szerinted nem utópia ez? Nem ismertelek személyesen, de azt írják, szeretted az utópiát. Igen, te, 6079 Orwell G., óceániai polgár, te!

Emlékszem, mikor elolvastam a könyved (magyar fordításban), kíváncsiságból megnéztem, mit írnak róla a hátlapon. Hát, George, én majd hova nem lettem! Azt írták ott, hogy a vasfüggönyön túl a vasfüggöny eme oldalán lévő világ jellemzésének tartották, míg a vasfüggönyön innen a vasfüggönyön túli világ jellemzésének kellett, hogy tartsák. Én nem tudom, tényleg nem ismertelek, nem tudom, hogy skóciai tanyádon tettél-e erre vonatkozó kijelentéseket, hogy ezt leírtad-e valahol, ezt, hogy ez politikai regény. Végül is, ha tetted, ha nem, regényed legalábbis nem csak politikai regény. Olyannyira lélektana van neki, hogy ő maga is egy lélektani regény. Emlékszem arra is, ahogy 6079 Smith W.-ként folyamatosan fedeztem fel környezetemben Júliát, O'Brient, a Pártot, Goldsteint – minden egyes szereplődet, intézményedet és helyszínedet. Akkor hát lélektani regény is, ugye? Kedves George, irodalomtudományilag módfelett műveletlen (ám szenvedélyes betűvető) emberre bízták ezt a kritikaírást. Így aztán fogalmam sincs a lélektani regény, mint műfaj definíciójáról. Józan paraszti eszemmel azt gondolom, lélektani regény az, mellyel akárcsak egyetlen ember is azonosulni tud oly módon, hogy a regény valamely elemének (karakterek, helyszínek stb.) helyére téve magát, a regény többi elemét le tudja képezni önmagára és környezetére úgy, hogy az elemek közti struktúra nem sérül. Lélektani az a regény, mely izometrikus reláció önmaga és az olvasó világa között. Látod, milyen ragadós a nyelvezeted? Ezt már majdnem újbeszélül mondtam! Duplapluszjó!

Hogyan lehet egy politikai regény lélektani is? Attól tartok, a te esetedben igen könnyen. A megálmodott (megrémálmodott!) totalitárius világ, amiben egyesek a kommunizmust vélték felfedezni – sietve hozzáteszem: nem ok nélkül – nem különbözik olyan sokban belső világunktól. A totalitárius rendszer polgára miben különb az emberben lakó léleknél? Az emberben lakó lélek (és ezentúl hadd nevezzem ezt embernek) ugyanúgy kényszerpályán mozog, mint ama polgár, ugyanolyan ellenállhatatlan, kiszámíthatatlan erők facsarják ki citrommód, ugyanazokkal a helyzetekkel szembesül. Hadd mondjak néhány szemléletes példát! Ott van mindjárt a Goldstein-vonal. Amikor a lélek lázadni próbál a világ ellen, és amikor a világ leveri a lázadást, amikor a lélekben tudatosul: bele kell törődni. Amikor az ember oda jut, olyan elveszett, olyan elkeseredett, hogy minden Júliáját is feláldozza, csak ne, ne vigyék az arcához a patkányt! Amikor az elme a túlélés érdekében elfojtja a lélekben a lázadó gondolatok csíráját is, és kigyomlálja, és megtelepszik egy italozóban, pontosan tudva, hogy tarkónlövik majd, precízen várva a pillanatot, monoton a Teleképet bámulja. Sőt, tulajdonképp egész regényed az elme lázadásának folyamatát mutatja be, egészen a lélek önkivégzéséig: beleolvadni a mindennapokba, érzéseket elfojtva lenni, úgy lenni „mint a fegyenc, ki visszatérve // falujába, továbbra is csak hallgat, // szótlanul ül pohár bora előtt” (Pilinszky János: Amiként kezdtem). A Goldstein-vonal, George, ha akartad, ha nem, pontosan illeszthető az igazi szerelem igazi elvesztése utáni állapothoz, az élet üresszívű, rideg újrakezdéséhez. A Júlia-vonalat, mint szerelmet, tökéletesen egészíti ki a 101-es szoba: amikor az elme és az életösztön a túlélés érdekében eltapossa a spirituálist, a lelkit, és Júliát nevezi meg bűnösként – egyébként beleőrülne az ezernyi kérdőjel üvöltésébe.

A 101-es szobánál érdemes megállni egy kicsit, és tenni egy technikai megjegyzést. Túl sok ebben a könyvben a véletlen. A szoba száma eredetileg onnan ered, mint bizonyára emlékszel még rá, kedves George, hogy míg a BBC-nél dolgoztál 1941 és 1943 között, rettenetesen unalmas ülésekre kellett járnod a Portland Place 55 alá, a 101-es szobába. Azonban még ez a kvázi véletlenszerűen választott szám is mítikus jelentéssel töltődött fel azóta – bár ezt mi, magyar olvasók kevésbé érezzük. Kevésbé érezzük, mert adminisztrációs rendszerünk (legyen az ügyvitel, államigazgatás) alapvetően különbözik a tiétektől, angolszászokétól. Ti rászoktatok arra, hogy amit mi mondjuk „A vállalat alapvető ügyviteli szabályait összefoglaló kézikönyv”-nek nevezünk, arra azt mondjátok, hogy „Company 101”. A 101 nálatok az alapvető, az elsőként betartandó, a legáltalánosabb szimbólumává vált véletlenül, annyira, hogy amerikai nyelvrokonaid, ha most kéne az Egyesült Államok Alkotmányát megfogalmazniuk, egészen biztosan a USA 101 címet adnák az alkotmánynak. Ám ez a véletlen felettébb kísérteties jelentést vett fel regényeddel kapcsolatban. A vesztőhely, a totális árulás helyszíne a 101-es szoba. Mintha tudat alatt, jövőbe látva azt akartad volna mondani: „Külön kerül az egeké, s örökre // a világvégi esett földeké, // s megint külön a kutyaólak csöndje” (Pilinszky János: Apokrif). Mintha azt, hogy életünk legalapvetőbb szabálya az árulás. Az árulás a túlélés érdekében. KÖNYÖRGÖM, SZERELMEK TITKOS ELÁRULÁSA, AMIKOR EGYRE KEVÉSBÉ ÉRZED A KAPCSOT, AMIKOR EGY NAP ELVÁGOD MAGADBAN AZ ÉRZÉST, ÉS SZÍNTISZTA HÚS ÉS VÉR LESZEL, AZ ÚJBESZÉLBE IS BEVEHETŐ KIFEJEZÉSSEL: DUPLAPLUSZNONSZENZUÁLIS POLGÁR! Ugye? „Szelíd gesztenyefák alatt // eladtál, s eladtalak.” (George Orwell: 1984) Hányan égetjük ki megmásíthatatlanul mások emlékét, létének és velünk való kapcsolatának tényét magunkból?!

George, felszabadítod az emberben a poklot, tudatosítod az életösztön irányította totalitárius rendszer létének tényét. Micsoda faktorok, kérem, micsoda faktorok születtek azon az istenverte-Pártverte skóciai tanyán. A göthös tüdőddel görnyedtél írógéped fölött, és egy képzelt szörnyszülött DNS-ének génszekvenciáját gépelted papírokra, mit sem sejtve tán arról, hogy ez a szörnyszülött tulajdonképp mi vagyunk. Létezünk.

Ne is beszéljünk a regényírógépekről, a Teleképről, melyet reality shownak neveztünk egy ideig, de már nevezhetjük bárminek: multimédiás telefon, webkamera, és a szinonimák gombaként szaporodnak. A globalizációról sem, bár nem Szolidaritás Gin, de Coca Cola a neve, és nem Győzelem Szivar, hanem Marlboro. Komolyan mondom, vissza kellene jönnöd néhány napra, a valóságban is megnézhetnéd képzelt rémvilágod precíz, izometrikus modelljét.

De ha még mindig nem hiszed, hogy politikai regényed lélektani regény is, George, hadd idézzek egy, az utópiádból kísértet módjára előlépett valós Nagy Testvértől: „Egy ember halála tragédia, egymillió emberé statisztika” (talán Jozef Sztálin, talán urbán legenda, amúgy óceániai megbízhatósággal, mint Goldstein létezése). Most mondd, miben különbözik ő a te Nagy Testvéredtől? És tőlünk, kistestvérektől?

Találkozni: megtalálni, felismerni, utolérni. Hol vagy? Ki vagy? Hányismeretlenes egyenlet megoldása két fél találkozása és eggyéolvadása? Fel kell ismerned őt, és neki is fel kell ismernie téged egy alkalmas helyen és alkalmas időben. Legalább négy ismeretlen, plusz az ötödik ő maga, a Még Ismeretlen. Erre a tudomány már nem tud megoldóformulát. De megoldható?

Van megoldása, az biztos, de vajon garantálja-e valaki vagy valami, hogy minden léleknek megadatik az esély minden életében, hogy megoldja a saját egyenletét? Az egyetlen lehetőséged a próbálkozás, amihez kitartás, a kitartáshoz erő kell, ezt pedig hitből tudod meríteni. Ha hiszed, akkor esélyed van rá. De ha görcsösen keresed, nem találod meg. Néha az egyenletek kibogozódnak maguktól. Nem buta a népi bölcsesség, van, hogy a fától nem látszik az erdő. Lehet, hogy a megoldás nem egy végtelen tizedestört koszinusz mögött és gyökjel alatt, aminek a számjegyeit keresed bőszen, hanem az 1. Néha a nagy problémák megoldása 1-szerű. Csak nyisd ki a szemed. Tanulj meg látni. Próbáld meg a világot a hatodik és hetedik és ki tudja, hányadik érzékeiddel érezni. Érezd a rezgését. Ismerd meg a saját dallamodat, és tanuld meg meghallani mások zenéjét (az enyém Rahmanyinov 3. zongorahangversenyéből az Allegro ma non tanto témája), és akkor megtalálhatod a tiéddel harmonizáló dallamot. És addig is sok érdekes zenét hallasz majd. Találkoznak, akiknek találkozniuk kell.

És mi történik addig? Elbotlasz, felkelsz, továbbmégy, elesel. Nyersz, veszítesz és elveszítesz. Elveszítesz rengeteg fontos apró és nagy dolgot, régi szokásokat, hiteket, kihalnak vágyak, lehullnak leplek. Nincs már kedved ahhoz, amit régen annyira szerettél, összement a világ, kitágult a világ; hideg lett, meleg lett; kicsi lett, nagy lett; sós, édes, keserű; száraz vagy nyirkos. Nem az igazi már valami. Nincs erőd hozzá. Ráemlékeztet, hozzáköt, visszafog, letaglóz, elhagyod.

Én is sajnálom, hogy múlnak így el dolgok, amiket szerettem. Volt, hogy lehangoltam és eltettem a gitáromat évekre, nem írtam évekig, és minden más behatástól és impressziótól igyekeztem elzárni magam.

Mi lesz hát veled? Egyszer valaki észre fogja venni, hogy a házad nem lakatlan, él bent, a sötét függönyök és bereteszelt ajtól mögött valaki, aki nem mer kijönni a fényre. És egyszer majd újra résnyire nyitod az ajtót, aztán be is csukod hirtelen, mert bánt majd a fény, de utána megint kikukkantasz, már egy picit hosszabb időre, és később majd kitárod egy percre az ajtót, megérzed a levegő illatát is, a szabadságét is, és örömmel engedsz be valakit esténként, reggel pedig te is kimégy vele a világba. Aztán egyszer csak lehet, hogy történik megint valami, amitől begubózol egy újabb elsötétített, hermetikusan lezárt házba. És kezdődik minden újra. Mindenben jelen van a körforgás, ami nem jó, nem is rossz, hanem adottság. Nem attól kell rettegni, hogy mikor kezdődik újra, hanem arra kell figyelni, hogy amikor nyitva az ajtó, akkor élj; amikor szabad lehetsz, éld meg a szabadságot; amikor szerelmes lehetsz, légy őrülten szerelmes, bolondulj bele, szaggasd szét magad, mert szép, így szép, csak így szép, és ha sikerül átélned és megélned, arra fogsz gondolni: a szentségit, ez megéri az árát. Ez igen. Ez élet. Ez az élet. Találkoznak és elválnak, akiknek találkozni kell.