Kende Sándor volt olyan kedves, és elküldte nekem Az önismeret művészei című antológia borítótervét – illetve nem is annyira terv már a dolog, mert a nyomda hamarosan végez, és az április 30-ra tervezett bemutatót követően (ami a kőbányai Pataky Művelődési Központban lesz) májusban meg is jelenik a kötet.

És hogy mi is ez az egész? Bódai-Soós Judit, a zsűri elnöke így ír az előszóban „A pályázati kiírásban is megfogalmazott cél szerint annak a folyamatnak a bemutatását, irodalmi formába öntését vártuk a szerzőktől, amelyen keresztül önismeretük növekedett, és az Univerzumhoz való viszonyulásuk eredményesen fejlődött. Olyan írásokat vártunk, ahol a szerző saját szempontjából fogalmaz meg egy élményt, ami akár álmot vagy éppen egy vágyat is leírhat. […] Hiszen minden út önmagunkhoz vezet, és minden út az Univerzumhoz.”

Emlékeztetőül: a Váróteremben is publikált Intraspirituális párbeszéd mellett az itt még meg nem jelent Egy én című írásomat is olvashatja, aki ellenállhatatlan késztetést érez ennek az antológiának a lapozgatására.

Nézzék meg a borítót nagyban is, nekem tetszik; és remélhetőleg az Univerzum Művészei Alkotócsoport e kiadványa is annyi izgalmat rejteget majd, mint az Ígéretek 2.

Kedves kötelességemnek eleget téve, a Te intellego, Nero szerzőjeként, továbbra is maradván tisztelettel:

2010. február 20-án megjelent az Ígéretek sorozat 2. kötete a Garbo Kiadó gondozásában.

A kötet előszava

Az Ígéretek második csokrát tartja kezében az olvasó. Olyan emberek gondolatait, akik megtanultak, ellestek, kitaláltak valamit, aminek a segítségével – legalábbis szavaik útján – többet tudnak adni, megmutatni magukból, mint a többiek. S ha nem is többet, jobbat. Néhányan közülük már az első Ígéretekben is megjelentek. Itt a két nagy öregünk, Csomós és Kisslaki, mellettük az ifjú titán Ordassy s a jólelkű bölcs Szilágyi P. Katalin, a végletes érzéseket kutató Hummer Zita s a lélek minden hajlatát ismerő Kormos Anett. No meg Patrícia, Zsanett, Mariann és Tímea. A költők. Akik megmutatnak valamit abból a világból, amit mindnyájan zavarosan látunk. Akik olyanoknak látszanak, amilyenek szeretnénk lenni. Olyanoknak, akik az élet minden szörnyűségét derűvel tudják fogadni.

És az újak mind méltóak hozzájuk. Igazán csavaros történetek, lélekmélyi andalgások, szívet szakasztó mondatok, az értelmes alkotás gyönyörű példányai. Azt szokták mondani: ha egy könyvben egyetlen igazán jó gondolat van, azt el kell olvasni. Nos, ebben nem egy van, de nem is tíz…

A tücsök és a szarvasbogár története dialógusnak  indult, aztán valahogy félbemaradt. Addig-meddig rejtőzködött az ötletek között, mígnem rábukkantam a Litera Nemzeti Állatkert programjának keretében kiírt Kortárs fabulák állatmese-pályázatra. Ekkor leporoltam, és fabulaformába átírva elküldtem. Itt most a tücsök és szarvasbogár dialógusváltozata olvasható.

Szintén öröm és megtiszteltetés, hogy a jelek szerint két írás, a hangjátéknak íródott Intraspirituális párbeszéd és az itt még nem publikált Egy én meg fog jelenni az Univerzum Művészei Csoport által meghirdetett Az önismeret művészei pályázat eredményeként megjelenő antológiában. Ízelítőül következzen egy részlet az Egy énből.

Örömömre szolgál, hogy közölhetem a Mindennél Nyájasabb Olvasóval, továbbá megtiszteltetésnek veszem, hogy a Te intellego, Nero című vers szerepelni fog a Garbo Kiadó Új ígéretek című antológiájában, ami várhatóan 2010. januárjában jelenik meg, és például a Lilaköd Könyveskávézóban is meg lehet majd venni.

Eőszakmentesség néven verspályázatot hirdetett a DOKK a közelmúltban. Erre született a Gyermekgyilkosság című limerick.

Kikívánkozik belőlem, hogy nagy köszönettel és örök hálával tartozom Balogh Karesznek, Cseh Tamás egykori segítőtársának, akitől az elmúlt hetekben rengeteg értékes dolgot kaptam, a sajátos pengetéstechnikától akkordmeneteken és anekdotákon keresztül egy set listig, amit műkincsként őrzök, pedig elektronikus formában van meg, mégis fontos, hogy annak a nyomtatott változata segítette Tamást A véletlen szavai koncertjein. Mi, ódivatú emberek, még ebben is értékeset látunk.

Kösz, Karesz, és ne aggódj, nyúzni foglak még újabb akkordmenetekért, mint az éhező gyermek az anyját. :)

krank

Annyi mindent elmulasztani, amennyit nekem sikerül(t), egyáltalán hogy lehet? Kérdezik néha, hogy minek ide a név végére ez a Majdnem, hogy Valamilyen Gusztáv Majdnem. Mert majdnem, de aztán mégsem. Ebben is.

A halogatás, a várjunk még, legyünk felkészültebbek, legyünk érettebbek, a visszatérünk rá hamarosan, ez megy, nagyon megy, és akkor jön a hír, jön a hír, amiből kiderül, hogy már nem lehet soha többé. Legalábbis ezen a világon.

Anyai nagyanyám a háborúknak, nagyapám hadifogságának és kulákká nyilvánításának, az évtizedeken keresztüli vasöntödei munkának az emlékeivel – megfejtetlen, elmeséletlen, ismeretlen maradt. Mire kérdeztem volna, mire megértem volna rá, hogy megértsem és feldolgozzam ezt a tucatnyi Hrabal-szerű kötetre elegendő történetet, addigra elment és kénytelenül elvitte magával a sírba.

Faludy Gyuri bácsi, egy ember, aki József Attilákkal és Karinthy-kkel beszélgetett, harcolt minden oldalon, feküdt a lövészárokban, megélt mindent, amit ember az eddigi legőrültebb században, a XX.-ban megélhetett, elment, mire rászántam volna magam, hogy egyetlen egyszer megpróbáljam meglátogatni: csak egyetlen rövid kézfogásért. A lakásába se mentem volna be, nem szerettem volna én megzavarni senkit, csak egy pillanatra megszorongatni egy ezeréves göcsörtös kezet, hogy erőt adjon. Többször is majdnem elindultam a Jászai Mari térre, ahol mindig az abszurditás jutott eszembe: alul a gyorsétterem, felül a fejedelem. Ahogy a Bartókon villamosozva is mindig megállt egy pillanatra az élet az előtt a bizonyos számú ház előtt, mert ott lakott:

Cseh Tamás, a mélyen tisztelt énekes. Ezerszer is nekiindulhattam volna, hogy valahol utolérjem, szintén nem másért, csak egyetlen kézfogásért, csak hogy annyit mondjon, rajta, fiú, tudom, hogy ügyes vagy, hát ugorj át engemet! Mert ez elkísért volna éveken, évtizedeken át. Dehogy akartam és mertem volna szólni hozzá bármit is egy egyszerű köszönésen kívül. Dehogy tehetem ezt már meg.

Peter Ogit is majdnem lekéstem, bár igaz, fogalmam sem volt hol keressem. A májátültetése után találtam rá, küzd, itt van, tanít, néha megdorgál és kinevet, máskor a segítségemet kéri és számít rám, és tudom, kéne, kéne már írni azokat az átkozottul meg nem születni akaró dalokat, amíg lehet. A múltkor már majdnem sikerült. Mi lesz, ha őt is lekésem? El ne menj nekem, barátom, hallod?! Dolgunk van még, bassza meg!

Apai nagyanyám, aki harminc évnyi szívbetegség után még mindig húzza, akinek a szíve a valaha volt legmeggyötörtebb húscsomó lehet, szintén vár az emlékeivel: a portájukon berendezett orosz hadtápüzem, a földbe vájt lyukban alvások, a katonaélet és a megszálltak élete, a német artilléria tüzijátéka, vagy az, ahogy nagyapám, mint egy mesében, az ablakon át szöktette meg a nála egy társadalmi osztállyal fentebb álló családból, és a dédnagyapámról rámaradt történetek. És én majdnem kikérdezem, majdnem viszem a laptopot a mikrofonnal, hogy meséljen. Csak ennyi kéne. Mégsem történt meg eddig. Legközelebb hétfőn csinálnak valamit a szívével – Istenem, csak nehogy majdnemmé váljon ez is.

Másik János, egy újabb majdnem, egy újabb mégsem. Az a megfoghatatlan hangulat, az a hang, azok a gondolatok, az a bárzongoristaság, az a nem is tudom, micsoda, aki ő, szintén meghatározó tud lenni; a dalai, amikre gondolni kell, amiknek a fejekben kell zakatolni, csak el ne vesszenek egyszer vele. Csak játszhatnánk őket, csak olvashatnánk valahol, csak adatna meg, hogy a magamfajta tábortüzi gitáros is ismerhetné az akkordmeneteket, amiket persze majdnem kitalálok, hogy ne a szeánszai alatt kelljen megpróbálni a dalszövegeket, amiket majdnem sikerül memorizálni, csak el ne vidd őket magaddal a sírba, Jancsi. Eleve, te meg Ogi már el ne merjetek tűnni innen; sok évre, évtizedekre elég volt a zenészhalálból. Mindenki nem mehet el!