Nyugodj békében.
Vagy élj a túlvilági lázban.
Gitárod továbbra is halljuk
Az egyre üresebb házban.

Gasner János (1955-2009)

(drMáriás így emlékezik)

Nézd meg ezt a videót. Ezt, ami a valóság, ezt, amit Kusturica sem rendezhetett volna meg „jobban”, filmszakilag szebben. Észreveszed azt a néhány képkockát, amibe emberek, sorsok és korszakok, civilizációk és társadalmak drámája, súlyos tragédiája tömörül úgy, hogy mindent az élet rendezett? Rendben, akkor te még emberből vagy. Őrizd hát a titkot!

Nincs indok, hogy egy állatnak miért kell így végeznie. Nincs indok, hogy a tettessel miért nem lehet ugyanezt tenni. Nincs indok, ami miatt a tükörbe tudnék nézni, hiszen az elkövetők is közülünk valók. Fehér európai emberek.

„Jó, hogy ennek is vége van.” Átkozott év, méghogy hét szűk esztendő után fényrenyíló kapuk, méghogy felemelkedés. A lejjebb éve voltál, te 2008, viszed a prímet, te tolvaj cigány, elloptál szinte mindent, amit lehetett, erigyj hát, vidd, szaladj! Kifolyt kezeim közül a világ, amihez hozzáértem, összetört vagy semmivé lett, bajt és átkot hoztam mindenre és mindenkire, te gyűlölt év. Szebb szót nem érdemelsz: ideje, hogy eltakarodj!

Egyik éjjel arra lett figyelmes Bartha Pál, miközben a sokáig nyitva tartó palackozott italboltban egy kéttengelyes Hubertust vásárolt az állomás mellett, hogy mozgolódás van a váróteremben. Éjszaka! Embereket, férfiakat látott ecsetekkel a kezükben, létrákkal a vállukon, másokat vödrökkel cipekedve. Nosza, gondolta, itt is lesz valami kis simli, ha éjszaka dolgoznak, és ő ebből megint kimarad, pedig becsületes szakmája festő-mázoló. Ha ő nem is becsületes, legalább a szakmája az. Na de majd ha elkészülnek, mondta magának, majd akkor jól megkritizálja a silánynak ígérkező munkát. A Hubertus elfogyott, cigije pedig nem volt, meg már pénze sem, ezért elindult hazafelé.

Más kívülálló nem is volt szemtanúja a festésnek, ami egyetlen éjszaka alatt lezajlott. Csak másnap reggel konstatálták megdöbbenten az utazók, hogy más lett a váróterem. A megszokott fehér tónusok helyett, melyek a letisztultságot, a bölcsességre való törekvést, az egyszerűséget voltak hivatottak jelezni, hirtelen egy road-movie-ba illő látvánnyal találkoztak szembe.

Néhányan meg is kérdezték az állomásfőnököt, akit valamilyen Gusztávnak hívtak, hogy mire fel ez a teljesen más külső? Az állomásfőnök így válaszolt: „Nappal a váróterem csak egy afféle folyosó, amin átrohannak az emberek, nem néznek körbe és nem ülnek le. Itt, kérem, az éjszaka a fontos! Amikor órákig nem indulnak és nem érkeznek vonatok, amikor néhányan ittragadnak a pályaudvaron, a váróban ücsörögnek, a szerencsésebbeknél van némi kávé termoszban, netán egy üveg bor, a legtöbben azonban csak gondolkoznak. Ők az Éjjeli Merengők, ők töltik fel lélekkel ezt a helyet, ők kísérik a koszos ablakon át a Holdat, és ők azok, akik reggel, éppen mielőtt felbukkannának a Nap első sugarai, kimerevítik a hajnalhasadást. A retinájukba égetik, de olyan erősen, hogy egy idő után már nem is látnak mást. Mindig csak a hajnalhasadást, az éj legsötétebb pillanatát. Sejteni vélik, hogy jön a reggel, mintha látnák, hogy van valahol előttük, hogy valahová vezet egy út, de elindulni csak tétován tudnak, fáradtak már ilyenkor. Sokan egyszerűen hazamennek, nem is akarnak ők már utazni, nem is akartak tán soha, csak itt üldögélni, beégetni és kimerevíteni a pillanatot, sejteni, hogy van egy út, tudatos deja vu-zés az életük, mindent láttak már, úgy érzik, pedig dehogy: csak mindig ugyanazt. Ezt fejezi ki, Manyikám, ez az új festés.”

Már hetek óta várt rám a Bérczes-féle Cseh Tamás-könyv. Szinte minden nap barátságos pillantásokkal köszöntgettem, ő pedig minden nap hívott olvasni, de előtte át akartam rágni magam egy másik könyvön, ami jónak ígérkezett, és én nem tudom eldönteni, hogy az-e – annyira nem lehet az, ha tíz napja nem vettem kézbe a Requiem egy álomért-et. (Olyan, mintha a film után írták volna, ami pedig nagyon jó.)

Ma végül nekiláttam. Nekiláttam, mert nincs időm, de el kell olvasnom, és talán csak egy hetem van már az olvasásra. Utána lehet, hogy olvasás nélküli idők jönnek, lehet, hogy a várótermet is lebontják majd, úgyis üresen áll többnyire, legfeljebb a maró téli szél szalad át benne egy újságpapírt üldözve, és majd plázát építenek a helyére. Addig viszont magamba kell szívnom ezeknek a számomra oly kedves embereknek a sorsát, az ismeretlen-ismerős helyzeteket és történeteket, és tán magamba kéne szívnom még sok minden mást is, de örülök, ha erre lesz erőm.

Csend van.