Sylvia Plath:

Tulips

Tulipánok

(Valamilyen Gusztáv Majdnem fordítása)

The tulips are too excitable, it is winter here.
Look how white everything is, how quiet, how snowed-in
I am learning peacefulness, lying by myself quietly
As the light lies on these white walls, this bed, these hands.
I am nobody; I have nothing to do with explosions.
I have given my name and my day-clothes up to the nurses
And my history to the anaesthetist and my body to surgeons.

A tulipánok robbanékonyak, pedig tél van.
Nézd, milyen fehér, milyen csendes minden; a világ havas.
A békét keresem, csak feküdni egyedül, csendesen,
ahogy a fény a fehér falakon, az ágyamon, a kezemen.
Senki vagyok, semmi közöm a robbanáshoz.
A nővéreknek adtam nevem és nappali viseletem,
orvosomnak anamnézist, a sebésznek a testemet. 

They have propped my head between the pillow and the sheet-cuff
Like an eye between two white lids that will not shut.
Stupid pupil, it has to take everything in.
The nurses pass and pass, they are no trouble,
They pass the way gulls pass inland in their white caps,
Doing things with their hands, one just the same as another,
So it is impossible to tell how many there are.

A fejemet finoman a párna és a paplan közé helyezték,
mint egy szemet a sosem záródó fehér szemhéjak ékjeként,
mint egy pupilla, melynek a mindentlátás a béklyó.
Egy nővérke járkál fel-alá, említésre sem méltó.
Mint a bóbitás sirályok a parton, jönnek és mennek
fehér főkötőben. Rutinra jár kezük, egyformák nagyon,
képtelenség megmondani, hányan lehetnek vajon.

My body is a pebble to them, they tend it as water
Tends to the pebbles it must run over, smoothing them gently.
They bring me numbness in their bright needles, they bring me sleep.
Now I have lost myself I am sick of baggage –
My patent leather overnight case like a black pillbox,
My husband and child smiling out of the family photo;
Their smiles catch onto my skin, little smiling hooks.

A testem kavics, s ahogy vizek a kavicsot mossák,
körülfolyva gyengéden, testem úgy gondozzák,
fényes tűikkel elzsibbasztanak, az álmot hozzák.
Elvesztem magamat magamban, elveszett poggyász.
Lakkbőr neszesszerem fekete gyógyszerdoboz.
Férjem és gyermekem családi fényképről mosolyog,
mosolyuk bőrömbe karmol, sok mosolygó kis horog.

I have let things slip, a thirty-year-old cargo boat
Stubbornly hanging on to my name and address.
They have swabbed me clear of my loving associations.
Scared and bare on the green plastic-pillowed trolley
I watched my teaset, my bureaus of linen, my books
Sink out of sight, and the water went over my head.
I am a nun now, I have never been so pure.

Hagytam kicsúszni kezemből a dolgokat, harminc éves bárka
Nevéhez és rangjához való makacs ragaszkodása.
Kimosták belőlem minden érző gondolatom,
s ijedten, meztelen fekszem a zöld műanyaggal bélelt hordágyon.
Láttam a teáscsészét, a vászonfalú kisszekrényt és könyveim
eltűnni a horizonton, a hullámok átcsaptak a fejem felett,
szeplőtelen lettem, soha még ily tiszta, ily bűntelen.

I didn't want any flowers, I only wanted
To lie with my hands turned up and be utterly empty.
How free it is, you have no idea how free –
The peacefulness is so big it dazes you,
And it asks nothing, a name tag, a few trinkets.
It is what the dead close on, finally; I imagine them
Shutting their mouths on it, like a Communion tablet.

Nem akartam virágokat, egyet sem,
csak felfordított tenyérrel feküdni üresen.
Micsoda szabadság, ésszel fel sem érem
a kábítóan végtelen békességet,
mely semmit nem kérdez. Egy dögcédula, néhány kacat.
Így válnak holttá a holtak, s úgy képzelem,
szájukkal oltárként zárják az értéktelen értékeket.

The tulips are too red in the first place, they hurt me.
Even through the gift paper I could hear them breathe
Lightly, through their white swaddlings, like an awful baby.
Their redness talks to my wound, it corresponds.
They are subtle: they seem to float, though they weigh me down,
Upsetting me with their sudden tongues and their colour,
A dozen red lead sinkers round my neck.

A tulipánok először is túl vörösek, felsértenek,
a selyempapíron át is hallom halk lélegzetvételüket,
mint rémes csecsemők, fehér pólyán átszűrődő sóhajuk.
Vörösségük sebemhez szól, s az elfogadja óhajuk.
Titokzatosak: mintha lebegnének, mégis lebéklyóznak,
felzaklat éles nyelvük, éles színük kettétép,
nyakam köré fonódott tucatnyi vörös ólomnehezék.

Nobody watched me before, now I am watched.
The tulips turn to me, and the window behind me
Where once a day the light slowly widens and slowly thins,
And I see myself, flat, ridiculous, a cut-paper shadow
Between the eye of the sun and the eyes of the tulips,
And I have no face, I have wanted to efface myself.
The vivid tulips eat my oxygen.

Előtte senki sem nézett rám, most figyelnek folyton.
A tulipánok felém fordulnak, az ablak mögém, s a folton,
amin a minden nap lassan növő és fogyó fény átlép,
látom magamat: vézna, nevetséges papírdarab. Árnyék.
A Nap szeme és a tulipánok szemei között
arctalan vagyok, én akartam kiégetni arcom vonásait.
Az eleven tulipánok elszívják a levegő atomjait.

Before they came the air was calm enough,
Coming and going, breath by breath, without any fuss.
Then the tulips filled it up like a loud noise.
Now the air snags and eddies round them the way a river
Snags and eddies round a sunken rust-red engine.
They concentrate my attention, that was happy
Playing and resting without committing itself.

Érkezésük előtt a levegő még nyugodt volt,
lélegzésemre jött és ment, csendesen áramolt,
de a tulipánok hangos zajjal töltötték.
A levegő úgy sodorja őket, olyan ez az örvénylés,
mint a víz egy süllyedő rozsdavörös gőzhajó körül.
Összpontosításra késztetnek, játékhajó,
játszani és pihenni így kötelezettségek nélkül való.

The walls, also, seem to be warming themselves.
The tulips should be behind bars like dangerous animals;
They are opening like the mouth of some great African cat,
And I am aware of my heart: it opens and closes
Its bowl of red blooms out of sheer love of me.
The water I taste is warm and salt, like the sea,
And comes from a country far away as health.

Mintha a falak is melegítenék saját magukat.
A tulipánokat rács mögé zárni, mint a veszélyes állatokat.
Úgy nyitják szájukat, mint az afrikai vadmacskák,
és a szív szól, hogy létezik: nyit és zár
vörös kamrája, értemvaló szeretete virága.
A víz az ajkamon, meleg és sós, mint a tenger,
s messziről jön, mint majd egészségem egyszer.

 

(Budapest, 2009. március 13–15.)

Peter Handke:

A gyermekkor dala

(Song of Childhood)

Mikor a gyermek gyermek volt
Karját lóbálva sétált,
A patakból folyót akart,
A folyóból áradást,
A pocsolyából óceánt.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Nem tudta, hogy gyermek,
Mindennek lelke volt,
S minden lélek egy.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Semmiről sem volt véleménye.
Ártatlan volt,
Csak ült lábát lóbálva,
Majd felpattanva
Kócos hajjal futásnak eredt.
Őszintén nézett a fényképeken.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Azt kérdezte folyton:
Miért vagyok én én, és nem te?
Miért itt vagyok, s nem ott?
Mikor kezdődött az idő, és a tér hol ér véget?
Az élet a nap alatt nem csak álom?
Amit látok, hallok és érzek,
Nem csak a világ előtti világ képe?
Tudom, hogy van gonosz és van ember,
De valóban létezik a gonosz?
Hogyan lehet, hogy én, aki vagyok,
Nem voltam, mielőtt megszülettem,
És hogy lehet, hogy én, aki vagyok,
Egyszer majd nem én leszek?

Mikor a gyermek gyermek volt,
Alig ment le torkán a spenót és a répa,
Nem ízlett neki a tökfőzelék,
Ma pedig magától eszi néha.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Egyszer idegen ágyban ébredt,
És ma is ezt teszi nap mint nap.
Akkoriban oly sok ember tűnt szépnek,
Most alig valaki, ha egy is van.

Tisztán látta a Paradicsomot,
Ma legfeljebb csak ködkép,
Nem tudta felfogni a semmit,
Ma pedig elborzasztja a Mindenség.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Önfeledten játszott,
És bár ma is ég a tűz,
Csak a munkában vet lángot.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Elég volt a zsíroskenyér és az alma,
És így van ez ma is még.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Szedertől volt fekete a keze,
És így van ez ma is még.
Zöld diótól volt sebes a nyelve,
És így van ez ma is még.
Minden hegycsúcson
Egy magasabb csúcsra vágyott,
És minden városban
Egy nagyobb várost látott,
És így van ez ma is még.
A cseresznyefa legfelső ágára mászott,
És a lelkesedése meg van ma is még.
Az idegenek előtt félszeg maradt,
És marad ma is még.
Alig várta az első havat,
És azóta is ugyanúgy várja még.

Mikor a gyermek gyermek volt,
Egy botot a fának dobott lándzsaként,
S az ott rezeg ma is még.

(Valamilyen Gusztáv Majdnem fordítása)