Valamilyen Gusztáv:

A tücsök és a szarvasbogár párbeszéde

  – Nem kezdhetnénk újra az egészet, szarvasbogár? Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy cserbenhagytalak.
  – Nem. Már soha.
  – Nem tudsz megbocsátani?
  – Nem erről van szó. Egyszerűen nem működne. A gyanakvás beenné magát a tudatalattiba, állandóan figyelne és nem hagyna nyugtot. Elhiszem, akár el is hihetem, hogy megbántad, elhiszem, hogy jószívvel állnál hozzá. De nem megy, nem, nem, nem. Sokszor buta és rossz döntéseket hozunk, de ezekért is vállalni kell a felelősséget és a következményeket. Ettől nehéz. Különben nem éreznéd a döntéseid súlyát. És ha tényleg megbántad, akkor legközelebb, ha ismét ilyen helyzetbe kerülsz, ha ismét döntened kell, akkor majd talán jól fogsz dönteni.
  – De veled miért nem lehet újrakezdeni?
  – Mert eljátszottad a bizalmamat. Érvénytelenítetted és kiradíroztad belőlem magad. Mert felfedted az igazi énedet, felfedtél egy ént, ami számomra már mindig az igazibbnak fog tűnni, mert kegyetlenebb, szívtelenebb, üresebb. Ezek mindig valódibbnak hatnak. Hogy miért? Mert a világ alapvetően ilyen, kegyetlen, szívtelen, üres, ez a reális, a várható.
  – Megértem, hogy elvesztetted a bizalmamat, de szeretném visszaszerezni. Nem kapok rá esélyt?
  – Nem is tudod, mekkora vállakozás lenne. Van, akik nagyon könnyen megszerzik bizalmamat, mert hinni akarok nekik, mert találni akarok egy tiszta hangot a fűben, mert úgy érzem és úgy hiszem, hogy valakik mások, mint a többség. A bizalmat elveszíteni még könnyebb, a legapróbb jel, egy gyanús nesz, egy gyanús mozdulat elég hozzá. Ami viszont a lehetetlennel határos, az az elveszett bizalom visszaszerzése. Aki egyszer megriad egy mozdulattól, az ösztönösen irtózni fog minden hasonló mozdulattól, és jóformán lehetetlen elérni, hogy ne ijedjen meg újra és újra. Ha érzékeny lénnyel próbálsz kapcsolatot teremteni, mert szükséged van az érzésekre, akkor lehet, akkor jobb felkészülni rá, hogy csak egyetlen esélyed van.
  – És elmúltak az érzéseid?
  – Hogy az érzéseimmel mi van, az más lapra tartozik. Neked és nekem már nincs közünk egymáshoz, ezért nincs okod ismerni az érzéseimet. Az érzéseimnek – legyenek bármilyenek – semmi közük a kettőnk közötti történésekhez. Más, magasabb törvény ítélkezik.
  – Magamra hagysz, pedig visszajöttem hozzád...
  – Magadra hagylak, mert magad akartál lenni. Magadra hagylak, mert nem kértél belőlem. Döntést hoztál, és most eszerint kell élned. Döntést, mely a bizalomvesztés okán nem visszavonható.
  – Akartál, most itt vagyok, és mégsem kellek. Már nem tudok másra gondolni, csak hogy ez a te bosszúd. Hát legyen.
  – Látod, még mindig nem vagy elég okos. Még mindig tanulnod kell. Önző vagy, most is csak magadra gondolsz. Az eszedbe sem jut, hogy amit teszek, azt milyen nehéz. Hogy éppen most mondok le az esélyről, mely ezt a várva várt kapcsolatot adná, most mondok le róla miattad. Az egész életemet, társasvoltomat adom neked azzal, hogy falat építek közénk. Hogy ezt a kemény leckét, amit tőlem kapsz, ezt nem csak kapni, de adni is nehéz és fájdalmas. De ha nem teszem meg, ha visszafogadlak, akkor nem fogod érezni döntéseid súlyát, akkor azt fogod gondolni, hogy minden visszacsinálható. Olyan vagy, mint az emberek, akik a keresztrefeszítéskor sem vették észre, hogy az Isten fiát ölik meg: észre sem veszed, hogy adok neked. Amikor adok neked, akkor éppen azzal vádolsz, hogy elveszek.

Valamilyen Gusztáv:

Egy én

(részlet)

(0)
Lesz egy én. Szeretni fog. Magzatvízben úszik, csak nemrég érkezett, a meleg ölelésben szeretni készül, miközben a víz, mint a kavicsot évezredek alatt, lemossa, lemossa róla az előző életek ráragadt emlékeit. Tiszta lap.

(1)
Van egy én. Szeret. Élni. Rajta keresztül megfogom magam, és magammal a világot, a lassan felsejlő világot. Arcomba hajló fejet, őt fogjuk anyának hívni, a másik az apa. Az én mindenkit szeret, minden torzságával, szétnyílt szájpadlásával, szinte nem létező orrával életillatot szagolna, amorf szájával hujjét kiáltana, a látásra alig alkalmas szemével mindent megvizsgálna, de be van zárva. Magába az élet, akit ő maga szeret. Idejekorán meghasad.

[…]

(23)
Van egy én. Egy én van. Gyűlöl. Mégis szeret. Gyűlöli, akit szeret. El csak a hajnal első fénye altatja, az utolsó meg már ébreszti is, karikás szemekkel, fáradtan bámul maga elé, lemond, összedőlnek katedrálisok, hullámokba vesznek hitek. Kapálódzik, fogódzót keres, bakancsos éjszakákon térdig a latyakban folyók partján fény után kutat. Diagnosztizált álmok, szétfolyó valóság.

(24)
Van egy én. A másik. Él. Csak a hús él. Elevenen. Megkopottan, kifosztottan, nem örülve a bennrekedt legyőzése felett. Szeret, de már nem úgy szeret. Beletörődik kedveszegetten, munkába menekül, fóbiákat gerjeszt, robottá szelidül. Közepes. Színtelen.

[…]

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

A pilseni sör aranya

(Rendhagyó kritika – Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

Az aranyszínnek a legszebb árnyalata az, drága barátom, a legcsillogóbb, a legszívmelengetőbb, ami a pilseni sörökben van, azokban a csodálatosan ragyogó színekkel tetszelgő sörökben, amiket legjobban a nymburki serfőzdében készítenek, amiknek az előállításában még ma is a kézimunka a döntő, a kétkezi gondoskodás az árpa és a komló felett, az a lassú, monoton kevergetés, melynek végzése során az ember órákig mélázhat magában, mert csak a sör van és csak ő van, csak ketten, a spiritusz és a szubjektív, amikor el lehet merülni mindenféle gondolatokban, kószálva egyiktől a másikig, és vissza, és megint és újra, felidézni a gyermekkort, emlékezni azokra a régi időkre, amikor vasárnaponként még gombászni jártunk apával, és az erdő nem volt még tele mindenféle népekkel, mert akkor, kérem, még volt természet, még volt csend és nyugalom, és ahogy kavarog az aranyszín, úgy kavarognak a gondolatok is, a struktúrák, az évszázadok tudományos munkája során azonosított struktúrák, a nagy elmék megalkotta szerkezetek és függőségek semmissé válnak, értelmetlenné és értelmezhetetlenné, amikor megszűnik a világnak az a rendszere, ami bizonyos dolgokat, helyzeteket és viselkedésmódokat forszíroz, és csupán az egyszerre létező minden, az egyszerre létező összes emlékkép, az egyszerre létező összes gondolat van egy nagy egységbe belefoglalva, mint a pilseni sör, az az aranynak a legszebb színében pompázó ital a hatalmas hordókban, amibe bármikor belenyúlhatok, ami szinte végtelen mélységű, és amiből ha kihúzom az ujjamat, mindig egy másik csepp van rajta, és így szoktam én mélázni a hordók között naphosszat, cseppek ezreit szemlélgetve ujjaim begyén.
    De hát az öreg nem is dolgozott sörfőzdében, gondoltam, mi a csudáról beszél itt? Kohóban dolgozott, meg abban a papírzúzdában vagy miben, aztán meg a felesége tartotta el egy ideig, miközben ő írta ezeket a történeteit, szóval most nem tudom, honnan szedi ezeket a dolgokat vagy emlékeket, ezek nem is az övéi, talán gyermekkori élmények... de nem, azokról meg nem tudna ilyen szavakkal beszélni, ezeket egy gyerek nem jegyzi meg.
    A szemei csillogtak, jobban csillogtak az aranyszínű pilseni söröknél is, amik legjobbját állítólag Nymburkban állítják elő, csillogtak, a szája mosolyra volt húzódva, az ajkak kicsit elváltak egymástól, hogy a fogak is látszottak, a haja, az a jellegzetes ősz haja jobbra és balra kicsit félrecsúszva, középen a kopaszodó fejtető, mint egy ősz galamb.
    A Jiriéknek volt egy ilyen galambjuk, mint ez az ember itt az Arany Tigrisben, az öreg Jiri meg mindig mondta neki, hogy tubicám, te, hát mán legalább ezer éve, hogy vagy, mi mindent láttál te, mennyit tudnál mesélni a világról, a kertek és az utcák felett látottakról, a hátsóudvarokban történtekről, a rétek és erdők történetéről, amiket te sajátos szemszögedből láttál, a két irányba néző szempárról, te látod az események előzményeit és következményeit, te vén galambom, ha beszélni tudnál, mennyi mindent elmondhatnál azokról, akikről senki nem sző meséket, az ismeretlen, elfeledett emberekről, titkos történetek, tragikomédiák, keserédes pillanatok időben és térben távol, valahol a mától elkülönülten, és ettől abszurditásba hajlón.
    Egy ősz galamb repült be a prágai Arany Tigrisbe egy órácskával ezelőtt az alkony első vörös sugaraival, letelepedett egy asztalhoz, kenyérmorzsákat csipegetett, körülnézett, kitárta szárnyait, és kilépett belőle, aztán a székre ült egy öregember, akihez kis idő múltán leült egy fiatalabb. Az öreg mosolyogva ült, tekintete réveteggé vált, és emlékezni kezdett.
    A sör kevergetése azokban a nagy hordókban maga a meditáció, a világ alapzajának tökéletes kiszűrése, hogy magunkra maradjunk gondolatainkkal, ezt még a Kratokowa úr is így tanította, aki bár lengyel származású volt, kiválóan értette a kavargatás komplex mesterségét, még akkor is igaz ez, kérem, ha egyszer véletlenül bele is esett egy ilyen hordónyi frissen főzött sörbe, megbotlott, amikor a felesége, a Ludmilla asszony vitte neki a sült kacsát ebédre, mert a Ludmilla asszony az minden nap vitte neki az ételt, hogy a kavargatást csak a lehető legrövidebb időre kelljen félbehagyni, hát helyben étkezett, de olyan illata volt annak a kacsának, hogy attól mindenki szájában összefutna a nyál, amilyent még a legjobb bécsi éttermek sem tudnak felszolgálni, és ahogy fordult volna hátra az asszonya felé, valahogy belerúgott a hordóba, de olyan lendülettel, hogy hiába kapálódzott, azonnyomban bele is esett, de hát olyan forró volt még az a sör, hogy Kratakowa úrnak, akinek egyébként hasonlít a neve egy tűzhányóéra, ami az úgynevezett Polinézia nevű helyen van, egy olyan helyen, ahol ezernyi kis sziget tarkítja az óceánt, de olyan kicsik, hogy némelyiket gyalogszerrel sem tart hosszú időbe megkerülni, csak óvakodni kell a helyi lakosságtól, akik előszeretettel fogyasztják el a turistákat, szóval ahogy ez a Kratakowa úr beleesett a forró sörbe, nemhogy megmártózni nem volt benne kedve, de olyan gyorsan ki is ugrott belőle, hogy a felesége még nyekkenni sem tudott, csak aztán hajította el ijedtében a tányérkát, hogy Kratakowa úr már kint volt a szentséges léből, és rángatta le magáról a ruháját, és ki volt pirulva a bőre, mint annak a szép kacsának, amit a felesége hozott neki, és úgy pucéron rohangált át a sörgyár udvarán, kirontott a kapun, Menzel úr, a csendőr, aki naphosszatt a sörgyár portásával bagózott, Kratakowa urat meglátván és erkölcstelenséget sejtvén pedig azonnal sípjába fújt, és utánairamodott, a lányok nevettek, a vénasszonyok inkább szatírt kiáltottak, de Kratakowa úr csak rohant végig az utcán, egészen le, az Elba partjáig, utána a felesége a kacsával, aztán Menzel úr, és Kratakowa úr végül fejest ugrott az Elba hideg vízébe, mely pillanatról később többen állították, hogy még sistergést is hallottak akkor. Ezek, barátom, ezek az adomák foglalkoztatnak engemet, ezek a kis mozaikdarabkák. Képzelje csak úgy el a történelmet, mint egy hatalmas, festett ólomüveget, egy milliónyi kis darabkából összerakott ólomüveget, amiket a bazilikákban látni, aminek az egyes darabkái nem tudnak egymásról, és nem ismerik azt a látványt, ami a templomba lépőt fogadja, fel sem fogják, hogy egy nagy egész, egy megkomponált szép isteni mű részei, elengedhetetlen részei, hiszen hiányuk megtörné a kép egységét, a mestermunka szentségét, és engem ezek a kis mozaikdarabkák érdekelnek, akik a világban az emberek, a kisemberek a kis történeteikkel, a saját szemükből szemlélt világgal, a bőrükbe bújok, azoknak a bőrébe, akik hittel és tisztességgel teszik, vagy éppen hányaveti és nemtörődöm módon nem teszik a kötelességüket, akik minden reggel felkelnek, a nap minden percét megélik, és este lefekszenek, minden nap, és közben a történelem átgyalogol felettük, a történelem, ami az egész kép, ami a darabkák nélkül értelmezhetetlen, amit a kíváncsi turista csak távolról szemlél, az összképben gyönyörködik, de én az egyes alkotórészekben lelem örömömet, a boldog öntudatlanság eme szép példáiban, a bőrükbe bújok, és ha a bőrükbe bújtam, úgy csillogok, mint az a legszebb aranyszín, amiben a pilseni sör is pompázik, és csapongok, és keringek a gondolatok között, mint az ívásra készülő halak az Elbában, és elmondom, amit ők mondanának, ha valaki megkérdezné őket, elmondom, amit számtalan utamon és számtalan műszakban, munkásszállók végtelen folyosóin és kisvárosok megannyi vendéglőjében hallottam, beleélem magam ezekbe a sorsokba, elképzelem, hogy én vagyok a bácsi, és a szépkisasszonyok körbeülnek, és boldogan ordibálom a régi anekdotákat, hogy az ablakok rezegnek belé, az osztrák diszciplínáról és a magyar lisztről értekezek, a világról, melyet a bácsi, a vén Pepin is mindig alulnézetből látott, aminek ő is egy olyan, távolról észrevehetetlen mozaikja volt, aminek csak a hiánya tűnik fel, akinek a léte és a megjelenése az abszurd egyféle definíciója lehetne, aki klasszicista eszközökkel leírhatatlan, mert olyannyira személyes és emberi, aki kifog minden tudományos igényességgel megfogalmazott struktúrán, akit csak végtelen hosszú sorokban kígyózó mondatokkal lehet visszaadni, hullámzó mondatokkal, szavak táncával, a ringatózással a múlt idők bárkáin, mert tánc ez, amit művelek, flört a mával és a tegnappal, és táncórák ezek, nosztalgia az időseknek és szociográfia a haladóknak, lassú tánc az időseknek, és pikáns, pajkos tánc a haladóknak, olyan tánc, amit gondolatokkal járnak, és nem olyan kikent-kifent úrinépek űzik, mint Pepin idejében az osztrák udvarban, hanem olyanok, mint Ön vagy én, bárdolatlanul, szinte mezítelenül, olyan közelségben és olyan fokú intimitásban, amiről a Batista úr is csak a legkiválóbb szuperlatívuszokban értekezik.
    Már javában benne jártunk az estében, az asztaloknál zajongtak és kiabáltak, a sörcsapokból folyamatosan dőltek a sörök, párolt káposzta illata járta át az Arany Tigrist, ezt a valójában igazán szelíd állatot, ahol senkit nem ragadott el semmi más, csak a jókedv és a mosolygás vágya, az életigenlés öröme, az evés és az ivás, egy simogatni való tigris volt ez, az öreg pedig előredőlt a székén, bal kezét könyöktől az asztalra fektette maga előtt, jobbjával hol a söröskorsót tartotta, hol ráncos fejének adott támaszt, és cinkos tekintetében a kíváncsiság játszott, az a fajta kíváncsiság, amivel ezeket a többi sörözőket figyelte, érdeklődve, szemlélődve, kutatva, és én láttam, hogy Hrabal úr gondolatban beköltözik ezekbe a nőkbe és férfiakba is, rájuk kacsint, láttam, ahogy az elkapott mondatfoszlányokból felépíti az ő egyébként feledésbe merülő életüket, láttam, ahogyan egy titkárságon dolgozik, láttam autót szerelni egy külső-prágai Skoda-szervízben, és láttam, ahogy órát tart egy szakközépiskola kékköpenyes diákjainak az elektromosság különböző fajtáiról, láttam, hogy fejkendőben tyúkot pucol vasárnap reggel, ott kavargott azokban a szemekben tíz és száz ember élete is, láttam, ahogy a gondolatok közé vesszők kerülnek, ahogy a tagmondatok egymás mögé sorakoznak, aztán szétválnak, hogy az entrópia törvénye alapján, a káosz mérhetetlen bölcsessége alapján szétszóródva távolról is kapcsolatban legyenek egymással, mint egy marionettbábu az őt mozgató tucatnyi összekeveredett zsineggel, tökéletes egyensúlyi állapotot teremtenek ezek az összekuszált szófolyamok, az egymásnak kontextust adó történeteket, a relativizmusnak ezt a mesterművét, ahol minden csak valami más mellett nyer végső értelmet, ahol azok az általa említett mozaikkockák, ha csak önmagukban lennének, semmit sem jelentenének, mert értelmezhetetlenek lennének Pepin fricskái a Habsburg-háznak, ha nem ismernénk a történelem ama szeletkéjét, melyben a csehek és osztrákok sajátos viszonya van megírva, semmit nem jelentenének a különálló lépések, ha azok együttese nem egy meghatározott célhoz vezető út állomásai lennének, mint Pepin léptei a sörgyár udvarától a szépkisasszonyokig, vagy Kratakowa úr igen gyors léptei az Elbához. Igen, a struktúra nélküli belemerülés a mindenbe, az úszás a mediterrán tengerek alján, ahol a legváltozatosabb színű és formájú élőlények bukkannak fel váratlanul, a bevezetés felívelése, a tárgyalás megszokott részletezettsége és a kiszámított csattanó helyett az egyszerű ember egyszerű elmesélése a legkomplexebb, legkoncentráltabb novella és dráma, melyben minden szakasz egyszerre van jelen, és ha úgy tetszik, mégsincs benne egyik sem, a realizmus díjnyertes iróniája, a csak a legvégén kiigazított kuszaság, ezt igen, ezt nagyon tudja ez a komótos öregúr.
    Lassan zár az Arany Tigris, előtte az utcán ritkulnak a fénycsóvák, a tücskök már rég elhallgattak, csak az éjszaka halk, eredet nélkülinek tetsző neszei sziszegnek, és a gázlámpák által formázott fénykörök között látok egy ősz galambot bandukolni, és arra gondolok, hogy hát igen, ő ezt a képet is másképpen rajzolta volna meg, amit én itt ecsetelek, amit én leírólag fogalmazok meg, arra neki biztosan van egy anekdotája, van egy belülre helyezett látószöge egy nyáréji városban baktató bácsikáról, és intek a galambnak, amelyik kissé görnyedt háttal sétál az éjszakában, és tudom, hogy az arcán még most is ott van a pajkos mosoly, és ott tolonganak a fejében az életek, az életek, amik szavakká alakulnak, színes történetekké, olyan színűekké, mint a legjobb pilseni sörök aranya, olyan évszázadok alatt tökéletesre érlelt színekké.

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

A Korányi Sándor utca

A Korányi Sándor utcán állok. Ősz van, és Isten ma nagy, hideg szeleket küldött. Állok ott az utcán, és azt mondom halkan, kedvesen, az anyák és szeretők gondviselő hanghordozásával, hogy gombold be a kabátodat, Judit. Ezt mondom, és kezemmel úgy teszek, mintha megsimogatnám Judit fejét, aki minderről nem tud, mert nincs ott. De ha itt lenne, biztosan ezt tenném, így pedig, hogy nincs, legalább eljátszom a létezését, ami első ránézésre merőben különösen hathat az idegen szemlélő számára, de aki tudja, hogy az élet káprázat, hogy semmi sem való, de minden megtapasztalható, aki ismeri a harmadikon túli dimenziókat, az nem csodálkozhat ezen. Az megérti, hogy én ezt ma meg akarom élni.
    Az utcán, a kavargó falevelek között két gépjárműoszlop tagjai küzdenek az előrejutásért, feltehetően igen hangosan morogva követelik maguknak az úticél irányába elterülő négyzetmétereket a ránézésre is hideg aszfalton, de ez a zaj hozzám alig szűrődik be (felmérni sem tudom tehát a nagyságát), mert a fülemet Babos Gyula zenéje tölti ki, már percek óta azt kéri egy keservesen síró jazzgitáron, hogy a csillagok, a csillagok szépen ragyogjanak, és egyúttal mutassanak utat bizonyos, közelebbről meg nem nevezett szegénylegényeknek. Ez a dallam szól elszánt diszharmóniában a fejfájás lüktetésével, miközben ott állok a Korányi Sándor utcában, a Ludovika tér fáiról leszakított falevelek borításában.
    Tőlem nem messze egy negyvenes nő áll, a szemein mintha könny folyna lefelé, és bár az is lehet, hogy csak a hideg csípi, mégis valószínűbbnek tűnik, hogy elveszített valakit, valakit, aki a mögöttem tornyosuló, oldalszárnyaival az egész világot ellenállhatatlanul keblére ölelni vágyó ódon épületben fejezte be földbéli útját a közelmúltban. Ujjakként nyúlnak ki azok az oldalsó élettelen épülettömbök, mint akik meg akarnak kaparintani minden élőt, minden mozgásra és lélegzésre képes élőlényt, hogy aztán falánk mozdulattal kinyújtva magukat, mohón söpörni kezdjék a középen álló nagy, éhes száj felé, ami az épület bejárata. Latolgatom az esélyét, hogy esetleg megkaparintják azt a nőt, akiről nem lehet eldönteni, hogy gyász miatt könnyezik-e, egyáltalán, hogy könnyezik-e. Nem tudom azt sem, hogy hívjak-e fel most valakit, és tudósítsam-e ama tényről, hogy világos jelek szerint a Korányi Sándor utca itt Budapesten arra készül, hogy lenyelje az egész világot. Túl sok most a bizonytalanság, túl sok a kétely, eldöntendő kérdésekké fajulnak bizonyos koncepcionális jellegű problémák, túl egyszerűvé kellene tenni a világot ahhoz, hogy határozott válasszal lehessen felelni, még akkor is, ha egy éhes száj fogainak csattogását hallom onnan, ami az ajtó volt, amikor kijöttem rajta. Vagy nem is ajtó volt. Talán mégis száj, talán egy nagy gyomorból jöttem ki, pontosabban talán egy nagy gyomor vetett ki magából, mint oda nem illő (oda sem illő) falatot, mint emészthetetlen mócsingot, amivel ez a több emelet mély és magas gyomor sem tud egyebet kezdeni, csak önnön balvégzete, az epe mértéktelen folyadéktermelése, majd ezt követő begyulladása, végül ennek következményeként az emésztésbe való belepusztulása helyett kilöki magából, ahogy bizonyos húsevő állatok a zsákmány emészthetetlen szőrcsomóit.
    A Korányi Sándor utcán állok, és ott van tőlem néhány lépésre az a nő, akihez odamehetnék, és vigasztalólag érdeklődhetnék hogyléte felől, kideríthetném gondjai okát. Nem megyek oda végül. Arra gondolok, hogy ugyan mire menne velem, és én ővele, mit tudnék én tenni és hozzátenni egyfajta és másfajta válaszok esetén? Hamvaiból a szerencsétlen megboldogultat fel nem támaszthatom, sőt még ha csak súlyos betegségben is szenved az általam ismeretlen illető, azt sem tudom orvosolni, legfeljebb néhány jószándékú, de mégis semmitmondó szóval próbálnám udvariasan elhárítani a felelősséget arról, hogy én válaszoljam meg a dolgok mikéntjét, és kezdjek bele alternatívák közös végiggondolásába, hogy ha a Laci cukor helyett szaharinnal issza a kávét, akkor nem kellett volna inzulinoznia magát. Nem akarok belemenni ebbe, nem akarok ítéletet mondani, sem kérdések kimenetelét megfontolni, nem akarok részt venni a feltételezett gyászában, nem akarom, hogy így üres, de feszült, görcsölő gyomrának egy ilyen falat jusson, amit a Klinika épülete is jobbnak látott kivetni. Egyáltalán nem akarok elszámolni azzal, hogy engem miért dobott ki, hogy milyen jogon vagyok én emészthetetlen, s ha az vagyok, miért nem engem tüntet el ez a nagy hodály a vicsorgó fogakra emlékeztető lépcsőivel, az egykor fényes szakmai sikerek révén méltóságos karrierbe kezdő, s azt ma is folytató száj. Az jut eszembe, hogy minden kapu, minden ajtó és minden lépcsőház halálokat rejt, mert ezek mindegyikén többen mentek be saját lábukon, mint ahányan kijöttek belőle. Minden egyes kapunak, ajtónak és lépcsőháznak van egy kicsi szeglete, ami olyan, mint a Korányi Sándor utca és a rajta elhelyezkedő orvostudományi Semmelweis Egyetem, amin ott áll valaki, aki valaki mással kevesebb lett, akit tepsiben hoztak ki onnan, aki befelé menet még maga sem gondolta talán, hogy ideje ennyire lejáróban van. Abszurd ez, mint némely kórházi intézményekben az egymás közelébe helyezett szülészeti osztály és az elfekvő. Hogy az ember megszületik Kisvárdán a Gólya Presszótól átellenben és sréhen jobbra lévő szülészeten, s néhány tíz év múlva, ha sorsa más városba nem sodorja, elhalálozik a Gólya Presszótól átellenben és sréhen balra lévő elfekvőben; és hogy vannak emberek, akik vasárnaponként egyik épületből a másikba mennek, előbb persze a szülészetre, megismerni az új életet, aki a helyébe lép annak, akihez később látogatnak át, közölve az örömhírt, hogy a család létszámát tekintve helyettesítésre kijelölt egyed megérkezett, folyton bőg és meglehetősen életképes, hogy aztán az, akit helyettesíteni fog, csak üres szemekkel meredjen továbbra is a kopottas plafonon sercegő neonlámpákra, minden kórházi szoba elhagyhatatlan, egyben domináns kellékére, hagyva, hogy a látogatók a szülészeti osztályról hozott boldogságukban elhitessék magukkal, hogy fényt láttak Etelka néni szemében, aki immár boldogabban távozhat soraikból.
    Judit kócos hajának csiklandozása térít vissza a megtapasztalható világ közvetlen kontaktusainak sorozatába, az arcomhoz ér, és egy családi autónak fenntartott Volkswagen Passatra mutat az utca túloldalán, aminek csomagtartójába egy harsh hangú pocakos férfi pakol be nagy táskákat, az első ülésre pedig egy fiatal nő segít be egy Nagyinak nevezett, remegő kezű idősebbet, és azt súgja a fülembe Judit, hogy nézd, ők például győztek, számukra egy-null Semmelweis Ignác kísértete ellen. Na igen, egy-null, nyugtázom, de hol van még a meccs vége, Mary. Így mondom, hogy Mary, mert néha Rosemary-nek becézem Juditot, magamat pedig ilyenkor egy ereje teljében lévő Alain Delonhoz hasonlítom, érzem a lágyékomat nyomó pisztolycsövet is, amivel talán halántékon kéne lőni azt a fejet, amit közmegegyezés alapján Klinikának nevezünk.
    Ahogy a háromheti benntartózkodás után jöttem kifelé a Korányi Sándor utcára, amit Isten angyalainak tánca szélfútta, idegen tájjá változtatott, láttam cigarettázó embereket, közülük néhány már ismerős volt arcról, még biccentettem is nekik, szégyenkezve, ahogy a túlélésre kijelöltek szoktak a halálra jelölteknek, nem tudván, hogy mit lehet ilyenkor mondani, vagy inkább tudván, hogy ilyenkor semmit sem lehet mondani, hiszen még a „Jó egészséget, Karcsikám” vagy a „Gyógyuljon meg mihamarabb, Klárika néni, és meglátja, a Feri érettségijén már táncolni fog”, szóval ezek a mondatok is cinikussá válnak akkor, amikor meg nem érdemelt (pontosítsunk itt is: legfeljebb ismeretlen okból kiérdemelt) túlélőkártyával a nyakában lépdel valaki. Ezek az emberek nem néznek irigyen, sőt tiszta szívükből kívánják nekem a jó egészséget, hát persze, hiszen bennem magukat látják kisétálni innen, hirtelenjében én leszek a férfiideál és a nőideál egyszerre, tömzsi, köpcös alkatomban és kopaszodó fejemben a férfiak Alain Delont, a nők pedig Marlene Dietrichet látják, az ideált, akik ők is szeretnének lenni, a példát, hogy néhányunknak sikerül kijutni innen. Nem irigyek, nem sajnálják tőlem a visszanyert szabadságot, hanem azonosulnak velem, aki ez az ideál vagyok, és megtestesítem a lehetőségeket számukra, és drukkolnak nekem, ahogy közben magukat látják kisétálni innen. És drukkolnak az ablakokból meredő szempárok is, arc, fej és test nélküli szemeik valakiknek, akik képesek elhinni, hogy ha plusz hat fokban süt a nap, akkor kint meleg van, melegség és boldogság a duplaüvegen túl, amit kinyitni nem lehet, és amit kinyitni talán csak azért nem lehet, hogy ezek a szempárok ne legyenek kevesebbek egy illúzióval, egy életszerű képpel, amit a plusz hat fokban sütő napról alkotnak.
    A Korányi Sándor utcán állok. Ősz van, és Isten ma nagy, hideg szeleket küldött. Visszanézek, és már nem is tudom, miért voltam bent, ahogy nem tudom már a cigarettázók egyikéről sem, hogy miért van benn, mert ez nem is fontos, semmit sem számít, hogy lágy belső szerveimmel vagy izületeimmel volt-e probléma, és hogy most a pocakosok közül kinek is volt a legmagasabb a cukra, hogy a napi cukorlottón ki nyert 18,5-ös éhomi szinttel. Tulajdonképpen csak három férfi története rémlik, meglehet, megnevezni és azonosítani őket sem tudnám, csak arra emlékszem, hogy a folyosókon, a nagy száj vércsatornáiban mászkálva egyszer benyitottam egy terembe, és mintha egy bábszínház kelléktárába nyitottam volna be, nehéz volt nevetés nélkül megállni az elém táruló látványt, azt a képet, melyen három ágyon három férfi feküdt egymás mellett, s mindannyiuknak fel volt emelve és úgy rögzítve a bal lába, negyedtucat marionettbábu a Korányi Sándor utcai ablakra szegeződő, s beléptemkor ritmusban felém forduló szempárral. A helyzet örkényi abszurditását csak fokozta az a tény, melyet később megosztottak velem, nevezetesen hogy mindhárman sertésekkel kapcsolatos balesetek okán kerültek abba a szobába, véletlenül. Az egyik a moslékot vitte egy pléhvödörben, amikor megcsúszott a malacganajon, és estében beleverte a lábát a vájút rögzítő vasoszlopba, a moslék ráömlött, és bár égési sérüléseket nem szenvedett, a disznók róla nyalták le az ebédet, miközben óbégatott, és próbált felállni. A másik trágyázni készült reggel a vasvillával és a talicskával, amikor egy ingerült hízó, amelyik még nem látta elérkezettnek az időt eme rutintevékenység elvégzésére, nekirontott, és felöklelte a férfit, aki a még üres talicskába esett, aztán abból a földre, és ott alaposan megtaposta a jószág, mire a felesége kirohant a jajveszékelésre. A harmadik férfi esetében nem emlékszem, hogy pontosan mit csinált, csak a történet vége bizonyos, hogy az ólajtó rácsapódott a lábára, és így kerültek mindhárman ugyanabba a kórterembe, egyfajta sorsközösséget alkotva, és egy bábszínház vidám díszletének képét festve.
    Kialvatlanul állok a Korányi Sándor utcában, a fejem lüktet a fájdalomtól, amit a kimerültség okozott, éhes vagyok, könnyű nyári dzsekimben meglehetősen fázok, a hideg esőcseppek bebújnak a nyak és a kabát közötti kis résen, de még a kabátujjon is átszivárognak, két véget nem érő kocsioszlop tagjai küzdenek egymással az előrejutásért, pöfögnek, és mindent beterít a benzingőz, a lélegzetvétel tehát több szempontból is fájdalmas. Az utcán elszórtan emberek mennek, mások állnak, vannak, akik egymagukban, vannak, akik kettesével vagy kisebb csapatokban, és vannak olyanok, mint én, akik sosemvolt Juditokkal és más emlék- és álomképekkel együtt állnak ott, a falevelek szenvtelenül, nyirkosan a pofánkba csapnak, most ők nem az ősz klasszikus üzenetét hirdetik, szó sincsen itt megérésről és bölcsebbé válásról, szó sincsen a bor szentségéről és ezáltal Jézus Krisztus véréről, akinek halálát Mihail Bulgakov szerint hasonló ítéletidő előzte meg. Amit itt fel lehet fedezni, az talán az Isten haragja lehet, amit valamiért a városra küldött, vagy talán csak valami nagyobb, szakrálisab cél érdekében kell most ezt az ítéletet elviselni az erre tévedőknek, talán a nagy szájat bombázza, mint az ördög előretolt bástyáját, hogy kifújja a mohó épületkezek közül az egyébként lenyelendő embereket, az autók lámpái szépen ragyognak, mint a csillagok a szegénylegénynek, és fejre húzott kapucnik alatt fiatal életek írják saját történetük és történelmük regényéből a bevezetés utolsó vagy a tárgyalás első fejezeteit, a cigarettámat eloltja egy hatalmas esőcsepp, elhajítom, a kezem zsebredugom, és ott kotorászok elszántan Judit meleg kezei után, várva, hogy jöjjön végre a taxi, benne egy idegen férfi, aki díj ellenében hazafuvaroz majd üresen álló lakásomba, ahol Judit remélhetőleg befűtött.
    A Korányi Sándor utcán állok. Ősz van, és Isten ma nagy, hideg szeleket küldött. Ha lenne szárnyam, most felülnék rájuk.

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Sziluett

Elképzeltem egy szerelmet, az első randevút, esőáztatta járdán az esernyők alá csókolt lehelletektől kezdve végig a mondhatni szokványos lépéseken. Egy klasszikus szerelmet, melyben egymásba fon az idő valakivel, akinek arcán már ott, azon az első esőáztatta randevún hosszasan vizsgálom az íveket, jóllehet képzelet ez, melyhez valami véletlenszerűen választódott arc társul, akinek gazdáját aligha tudnám megnevezni, és talán valaki egészen más melleit tapasztottam rá, és megint mástól származó kezek, amiket szintén szemléltem, megérintettem, még az is lehet, hogy próbálgattam régi agybéli képekről összeállítani a tökéletes nőt, nevet is adtam neki, hazakísértem, megcsókoltam, de az első este még nem volt semmi, csak kivertem, szóval tényleg a klasszikus dramaturgiára épült minden, hiszen utána meg jöttek az egymás megismerésének apró csodái, melynek során egyáltalán nem zavart a továbbra is percenként változó személye, ebben a képzelgésben gyakorlatilag az összes nőismerősömmel jártam legalább egy percig. A csuda se gondolta volna, hogy ilyen jól kijövünk, még a macskát is szerette, evett húst, és ismerte a cirill betűket, hamar, mindössze percek alatt fejlődött érett viszonnyá ez a kapcsolat, ja, és ha benne volt valami viccben, mindig azt mondtam, hogy köszönöm a játékot, végre rendeltem üdülési csekket is, mert már az összeköltözés gondolata is felmerült, többeknek beszámoltam a létéről, szinte mndig kéz a kézben jártunk, valami parkban, ami a Horváth-kerthez hasonlított, ott sokat üldögéltünk, és hallgattuk a zörgő villamost, meg Cseh Tamást mp3-lejátszóról, egy közös fülhallgatóval, és az ingemre csöppent egy hamburgerből a mustár, pedig arrafelé nincs is hamburgeres, az összetartozás ereje akár hegyeket is meg tudott volna mozgatni. Éppen egy Zanussi márkájú mosógépet szerettünk volna vásárolni a budaörsi Tesco áruházban, amikor elfogytak a nőismerősök és a belőlük képzett, testrészeikben megkevert álvalódi szeretők, és eltűnt ez a kaméleonszerű személy, minden létező arcot elhasználtam, így jobb híján egy sötétszürke sziluettel képzeltem tovább a történetet, melynek másfeledik órájában egy ház kapujából az utcára léptünk. Az utcán nem égtek a lámpák, és csak annyit láttam, hogy belegyalogol a sötétbe, én pedig nem tudom követni egy hatalmas, nehéz szatyor miatt, amiről nem derült ki, hogy mit rejtett, és csak ment, ment, és egyszercsak egybemosódott az éjszakával, a sötéttel, a semmivel, és azóta sem került elő, én pedig megrekedtem ezen a ponton, már órák óta csak arról álmodozom, hogy napok óta állok ott, mint egy nyomorult, egy ismeretlen tartalmat rejtő nagy szatyorral valami utcában, a levegő jellegtelen, az ég egyforma szürke mindig, és egyre fáradtabban várom, mert nincs jobb ötletem, hogy jöjjön vissza bárkinek a képében is, jöjjön, mert holnap szállítják házhoz a Zanussi márkájú mosógépet, meg egyáltalán, végül is rá tettem fel mindent, az egész képzelgést, most meg eltűnik, faszom, most frankón kérdezem, hogy még álmodozva sem sikerül ez a dolog? Az emberek meg kis csoportokban gyűlnek körém, várok, mondom fejem forgatva, várok, basszátok meg, ezzel a rohadt szatyorral, most tényleg, mit nem lehet ezen érteni?

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Alkotórészek

Szavakat keresek. Szavakat keresek a végtelenre, komoly, nehéz szavakat, amikkel a végtelent illően lehet jellemezni, leírni és érzékeltetni a minőségét, a milyenségét, a hogyanját és ezernyi más tulajdonságát. Szavakat keresek, amik mindenzt hűen visszaadhatják, és máris megállapíthatjuk, hogy vállalkozásom alighanem reménytelen. Közben, ahogy kopogok az írógépen, ujjaimban érzem azt a régóta kísértő fájdalmat, amit a gitár húrjainak fogása okoz, ami minden reggel felkel velem, és az első nehéz órákban jelenlétével képviseli a múlandóságot, ha egyébként az alvás éktelen diszfunkciója ezt nem tenné meg, felkel velem, és félelemmel tölt el, hogy mi lesz, ha egyszer úgy elromlanak ezek az egész hosszú, szép körmökkel megáldott ujjak, hogy nem fogom tudni megszólítani a gitárt, és nem fogok tudni írni. Itt érkezünk el a végtelent kifejező első próbálkozáshoz, legalábbis a végtelen felbukkanásához, mert ha ez megtörténne, az végtelenül szomorú lenne. Eszembe jut ilyenkor néha Borgues is, és hogy végre el kéne olvasnom elejétől a végéig látása elvesztésének folyamatát, azt a méltóságteljes halálmenetet.

Salvador Dalí: Othello Velencéről álmodik

     Az ujjak fontosak, és fontos a végtelen is, amire tehát éppen szavakat keresünk. Érdemes górcső alá venni, ahogy a brit korona egykori tudósai tették kétszáz éve a trópusi bogarakkal, hogy milyen kontextusban bukkan fel a szó, ez az egyébként igen fura szó, melynek különösségét, sőt – megkockáztatom – abszurditását, a soha véget nem érést éppen egy fosztóképző adja. A fosztás teljesíti ki, az elvételtől lesz olyan, hogy nincs belőle elvéve. Annyira megrázó szó, hogy a matematika tudománya a vele való osztást nem is meri elképzelni. Olyan, mint a nulla, ami nem is csoda, hiszen épp az ellentettje neki.

    A végtelen szó távolságokkal, fájdalmakkal, az élet hosszával, valamint mennyiségekkel kapcsolatban szokott a leggyakrabban felmerülni: végtelen a tér, végtelen az idő, végtelen fájdalmakkal küzd (vagy azoktól szenved), végtelen sokáig szeretne élni, és végtelen sokan vannak valakik. Végtelenségében kitágítja a lehetőségeket, korlátokat döntöget, kapukat nyit – gondolják az optimisták; míg mások ezzel ellentétes gondolatokat fogalmaznak meg: elrettenti, magányossá teszi őket. És itt érkezünk el az első alkalmasnak vélt, illetve próbálkozásra alkalmasnak vélt jelzőkhöz.

    A végtelen lehet ijesztő: az út soha véget nem érése, az idő soha le nem járta valami elképzelhetetlenül hosszú időre elegendő energiát és energiamegújítási módot feltételez. Ijesztő végtelen, így mondjuk, és szeretnénk egy kisebb szobába bekérdzkedni, egy kályha elé ülni, bekapcsolni a televíziókészüléket, megnézni a felvágott szavatossági idejét – végessé tenni a dolgokat. Ami hasonlóképpen ijesztő tud lenni, azaz ugyanezen jelző hasonló okokból illik rá, az a magány: a magány ijesztősége, az egyedülvalóság, a létezésbe kényszerített paradigmája annak, hogy senkiben sem bízhatunk, és senkire sem számíthatunk, hiszen eleve nincsenek is; állunk a pusztában, terjedelmes felhők utaznak méltóságteljes tempóban egy ismeretlen kiindulási pontból egy számunkra szintén ismeretlen célpontba, közben szeleket gerjesztenek és vizeket hullatnak, és már megint nekünk magunknak kell gondoskodni a magunk mindenéről, a reggeli tejről, a megfelelő újságok beszerzéséről, a hivatalos ügyek pontos intézéséről, mindenről, miközben mindezeket csak magunkban és magunkkal tudjuk megvitatni, s eképpen hibáztatni is, ha elfelejtjük egyik-másik tevékenységet, lévén, hogy eltervezni is csak magunkkal tudtuk.

    A végtelen lehet még néma és nyomasztó is, ami kapcsolódik az ijesztőséghez: ijesztő némaság, a szavak hiábavaló várása, a szavakat kimondó arcok megjelenésének hiábavaló várása, mindezek örökös voltának nyomasztó terhe, Prométeusz és Atlasz öröksége. De nézd csak! Észre sem vettem, és a magányról kezdtem beszélni, holott a végtelenről szerettem volna értekezni, kedves V. G. úr, azaz tekintetes enmagam, aki egyetlen vagyok, és egyedül, és végtelenül. Végtelen magány, ami mindennek és mindenkinek esszenciája, a különvalóság, az individualitás, ami még a szerencsésebbeket is rendre kiszakítja abból a közegükből, melyben a magányra vörös posztót tudtak húzni, és az éjjeliszekrényük mellé állították komód gyanánt ezt a tömör, alapvető és kanonikus érzést, a felfoghatatlan percepciót, mint paradoxont, a megélhetetlent, a soha át nem utazhatót, a transzkarnálist.

    Hát akkor legyen így, és folytassuk a magánnyal, röviden, mintegy zárójelben gyorsan elintézve még a végtelent azzal, hogy gyönyörű, fenséges, káprázatos, illetve mély és bölcs tud lenni, mert most a másik szó, ez a magány, ez jobban érdekel már minket. Milyen lehet ez azon kívül, hogy végtelen, ijesztő, néma és nyomasztó?

    Lehet hatalmas, ami abban különbözik a végtelentől, hogy feltételezi az önrendelkezés legalább részleges hiányát azáltal, hogy önmaga definíciójaként hatalma van szenvedője felett. Elmoshatja az illetőt, ahogy a szökőárak a partmenti fákat és házakat, egy pillanat alatt semmisítve meg évtizedek létezését és munkáját, ahogyan olyan szerepekbe kényszeríti bele a példában szereplő, közelebbről meg nem nevezett, de kétségtelenül szerencsétlen sorsú halandót és a benne lakó halhatatant, melyeket önszántából sosem játszott volna el. Hatalmának behódolni nem választás kérdése, hanem létének következménye.

    A magány érhet a csillagokig, persze ez leginkább költői kép tud lenni, amit érzelmesebb rockzenekarok bizonyára szép számban használnak. A csillagokig érő magány gyakorlatilag a végtelen magány egyféle kifejezése, hiszen halandó a csillagokig el nem jut soha, azok csak délibábként pöttyözik be a hibátlan fekete leplet, amit éjszakának nevezünk, és a Föld nevű bolygón minden 24 órában (ez itt a változás mérésének egyik egysége) jónéhány órán keresztül részünk van benne. Az éjszaka gondolatokra hív, az éjszaka gondolkodásra ösztönöz, spekulatív jószág, az éjszaka, melynek kontextusában az említett sötét tud végtelen lenni, és amely ugyanakkor a legtermékenyebb napszakja (újabb paradoxon) az elmének és a léleknek. Ezek azok az órák, amikor a végtelenül magányos ember kellemesebbnek mondható tevékenység híján szül. Szül, mint egy várandós bakfiskorú leányanya, tapasztalatlanul, ijedten, fájdalmak közepette, hosszasan és ügyetlenül. Aki tapasztalatlanságában az időpontot sem tudja megválasztani, és van, hogy több úgynevezett éjszakán keresztül vajúdik hiába, máskor pedig mire észrevenné, már kipottyant a magzat.

    Ujjaim újra figyelmeztetnek a halandóságra, a törékenységre, kifeszítenek a prefrontális cortexet elfedő homlok belső felületére egy transzparenst, amire az van mázolva, hogy „V. G.! Az időd véges! Ne halogasd a keresést és a különbségtételt!”, és ahogy ennek az aljáról rojtok lógnak a homloküregbe, hát állandóan csiklandozza majd a szemünket, hogy használjuk, nyissuk ki, lássunk vele. A halandóság presszionálja azt, hogy megéljük az életet, mondják bölcs filozófusok, és kénytelenek vagyunk igazságot tulajdonítani szavaiknak, hiszen a halál árnyékában zajlik az élet, annak meghatározottságában, ha úgy tetszik, annak végtelen hatalmában.

    Ennek megfelelően továbblépünk, és elővesszük a következő magányjelzőt, mely ez szó a magyar nyelvben: szomorú. Mert milyen is lehetne annak felismerése, hogy a végtelenségben állandóan egyedül, a némaságban választ hiába várva keresgélünk egy megfogható kéz után? Milyen is lehetne az, amikor az ember nevű intelligens lényben megfogalmazódik egy gondolat, egy olyan valami, ami nem motorikus funkciók és kiszámítható képletek következménye, ami a Világmindenségtől kapott kegyelem, egy darabkája szalaggal átkötött dobozba csomagolva, ami az említett szülés során világrajövő kisgyermek és az ő életteljes üvöltése, és akkor ez a gondolat bezárva marad, mert nincs senki, akivel, és nincs sehol, ahol közölni lehetne a tényt, hogy szülésünket siker koronázta, és a végtelen (na tessék) sok gondolatból, ami a világot egybentartja, egyet most megismerhettünk? Szomorú, mint az ölbe hulló kezek látványa neonfényben sercegő, fémesen csillogó, kopott kórházi folyosókon, ahol az élet csupán fényképeken megjelenő histórium, egyre nehezebben felidézhető egykori történések halványodó emléke.

    A magány és közeli rokona, a magányosság (melybe beleértjük a társaságra való vágyakozást) rettenetes, roppant nagy is tud lenni. Oly rettenetes és oly roppant nagy, olyan feszítő erővel rendelkező érzet, mely alkalmas az ellenpontjára való vágyakozást mindenek fölébe helyezni, ezáltal megfosztani minket céljainktól. A céltalanná válás azt jelenti, hogy összegyűrjük a kezünkben tartott, fehér foltokkal még bőven rendelkező térképet, és egy lendületes karmozdulattal elhajítjuk. Esetleg a miszlikbe aprítás lehetőségét választjuk, mindenesetre az utak vonala és egymással való viszonya, irányítottsága, meredeksége, burkolata, valamint az azok mentén található objektumok egységesen érdektelenné válnak, pelyvaként kihullanak egy elmebéli rostán, s csak az út és a haladás marad magában, ez is inkább csak elfogadott törvényként, nem pedig lelkendezve üdvözölt lehetőségként. Ilyenkor ellentmondásba kerülünk, amit ha észre is veszünk, feloldani többnyire nem tudunk: kezünkbe adatott magányos életünk célját, hogy bizonyos célokat elérjünk, eldobjuk, láthatatlanná és súlytalanná tesszük, és úgy válunk pusztán létezővé, hogy közben a magányra aggatott súlyos, nehéz jelzők következtében nem tudunk azonosulni és eggyé válni a mindennel vagy a semmivel, az úgynevezett léttel, a feloldás képtelensége miatt így magunk sem oldódunk fel, ami leginkább egy passzív szorongáshoz hasonlítható állapotot idéz elő.

    Az ijesztően végtelen térben a szomorú magány roppant ereje alatt meghajolva hitetlenül bóklászunk a magunkba zárt gondolatokkal, és már azt sem értjük, hogy mit nem értünk, a prefrontális kortexet elölről fedő koponyalemezre feltűzött transzparensről pedig lekopnak a jelek, amik hajdanán értelmezhető szavakra utaltak, és ezen a kopár tájon vegetálunk, miközben már a másra való vágy is elhal, míg végül csupa hús és vér leszünk félelembe pácolva, csak csend a testben, semmi más, az élet szálfái helyett halandóságunkban a halál montonon hírnökei.

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Viszlát, új szomszédom, Cseh Tamás

(Búcsú Cseh Tamástól)

Nem kapcsolok be most zenét, egész nap szólt, de most ide szeretnék figyelni, elvégre is a búcsút ne vegye félvállról az ember, még akkor sem, ha szótlan, hát még ha betűkből áll. Izzadva a negyven fokban, tűző napon várni a villamost, ami felvisz arra a három-négy megállónyi távolságra, amennyire laksz tőlem mától, tudod, az milyen érzés? Tömörülni, az ajtóval együtt idomulni a tömeghez minden megállóban a villamoson, Tamás, ami mintha maga is már gyászmenetet tartott volna. Különben ugyanis semmi más indokkal nem volt magyarázható az a rettentő lassú haladás fel a hegyre hozzád, melynek minden métere óráknak tűnt, és ezalatt az emberek méregették egymást kíváncsian, próbálván kitalálni, hogy mindenki hozzád megy-e. No, ez a tömeg, ennek a legnagyobb része a Farkasréti Temető főbejáratánál szállt le. A Németvölgyi és a Hegyalja utak e találkozásánál pedig, ami új lakhelyed főbejárata, rendőrök irányították a forgalmat. És akkor én észrevettelek téged, hogy ott ülsz a temető bejáratától nem messze egy fán, egy gesztenyefa vaskos ágán, és rémülten pisszegsz minden arrajárónak. Odaérvén azt kérdezted tőlem, hogy „Nem fognak itt engem agyonverni?” Én önkéntelenül rádmosolyogtam, és mondtam, hogy nem, Tamás, nem, mert szeretünk. Te pedig kibírod még ezt az utolsó szerepedet, tudom. Ettől bizonyára megnyugodhattál, mert ősz fejeddel felrepültél, lám, igazi galamb lett belőled.

     Mielőtt azonban az izzadás java része kezdődött volna, még vásároltam számodra egy szál virágot készpénzért, amin négy virág volt, és azzal felfegyverkezve vettem be magam a tömegbe. Árnyékott már ott sem lehetett találni, de a szél néha egy-egy pillanatra kellemes hűsítést hozott, másfelől olyan sokat nem, mert körülbelül tíz zsebkendőm szorgoskodott a másfél óra alatt az izzadtság eltüntetésében. Ott állt mindenki, te pedig csak feküdtél. Pedig fel kellett volna kelned, de értem én, bizonyára mégiscsak tartottál tőle, hogy agyonvernek téged, ott, a Farkasréti Temető ravatalozójánál. Értem én, védtelen voltál, még sosem álltál ennyi ember előtt a gitárod nélkül.

    Termetemnek köszönhetően a rendezvényekből, ünnepélyekből, továbbá zenei, színházi és filmszínházi előadásokból többnyire csak részleteket látok, de legalábbis úgy marad meg az emlékezetemben minden ilyen, hogy féltucat hátulról szemlélt fejből, és egy váll és fül között játszódó, a szűk látképnek köszönhetően részint értelmezhetetlen mozdulatsorokból áll, a hangok tulajdonosai pedig mindig hajak mögül beszélnek. És szóltak a harangok. Képzeld, egy emberből, akit jól ismerhettél, mert a ravatalozóban állt belül, csak a szemüvegkerete látszott ki, akár te is lehettél volna, Cseh Tamás szelleme, akit testtel már nem kíván tovább megtölteni az Úr. Az a szemüveg nézett kifelé, én meg befelé, és közben más virágszálak érkeztek, meg szellők, és papírzsebkendők használódtak el, kis és nagy emberek keveredtek, és Másik Jancsin zakó volt.

    Az a virág meg ott a kezemben nézte a földet mind a négy fejével. Mást nem tehetett, úgy tartottam, csak egy kicsit döntöttem meg néha. Ő még kevesebbet láthatott belőled és a szertartás elemeiből, ennek ellenére az a meggyőződésem támadt, hogy nálamnál sokkal jobban érti, mi történt. Értette, megértette, és elfogadta azt a tömeges pusztítást, amit teérted tettünk mi, akik mind egy-egy szál virággal, mások meg koszorúval érkeztek, lassú, kegyetlen szomjhalálva ítélve őket, a virágokat. Sóhajtott egyet, amikor világossá vált számára, hogy ő már nem lesz elültetve újra. A szolgálatodba állt, és azt suttogta, legyen hát, legyen így, halálozzon el Cseh Tamás sírján. Az élet nagy rendje ez, mondta, és nem tudtam, mit csináljak vele, ezért jobb híján egyszerűen csak gyengédebben igyekeztem tartani a szárát.

    Amíg barátod, Géza beszélt, olyan gézás gondolatokkal, ahogyan csak ő tud, elképzeltem, hogy mi lenne, ha fordított lenne a helyzet. Ha nem te hagytad volna itt Gézát, hanem ő téged. Láttalak, ahogy zavartan, ujjaiddal a nadrágod szárán idegesen babrálva, a fénytől és a rád meredő tekintetektől hunyorogva félszegen megszólalsz, és azt mondod, hogy „Géza, azonnal gyere vissza, kérlek, határozottan kérlek! Kettőnk közül te vagy az, aki a gondolatokat adja, aki a szavakat szüli és sorbarakja. Én a dallamot és az éneklést tudom adni hozzá. Most mit csináljak itt? Mit mondok neked és nekik? Gyere vissza, mondd el, hogy mit mondjak, ismertesd velem a dramaturgia részleteit is, Bereményi, a kurva életbe, hiányzol!”

    Géza is azt mondta, hogy neki meg te fogsz hiányozni (mert ugye végül is téged hívtak el hamarabb kettőtök közül), ezért a két szál ismét egyesült bennem, ahogy összefolynak a fák, és akkor meg énekelni kezdtél és gitározni. Fentről még egyszer mentél az utcán lefelé nyitott kabátban, mi meg csoszogtunk veled a negyven fokban a halálra ítélt virágokkal, akik jámborul nézték az alattuk elhaladó földet, és akiknek a halálára rajtam kívül senki nem gondolt, megnéztük azt a jó kis sírhelyet, amiért annyira lelkendeztél egy fél éve, de akkor már hegedűszó markolászta a szíveket, és olyan rémes közhelyek történtek, hogy apákat láttam fiaikkal és nőket lányaikkal, illetve ezek egészen különböző kombinációit, Koltai Lajos pedig egy biccentéssel jelezte, hogy akkor ez ennyi volt, lovagkor vége, én pedig sisaklevéve melléd temettem azt a virágot, amit a Farkasréti Temető főkapujánál vásároltam készpénzért személyesen a te részedre, a gyászoló tömeg nevű közösségben kollektíven tömegsírba helyeztük őket, te pedig megint feltűntél a fák között, és azt sugalltad, hogy ne a karnyújtásnyira lévő Érdi úti kapun induljak hazafelé, hanem vágjak át a temetőn.

    Így történt és neked köszönhetem, Tamás, hogy egy mulasztásomat félig-meddig pótolhattam, mert az egyik körönd után nem sokkal egyszer csak kinőtt a földből a barátod, Bereményi, akinek megszorongathattam a kezét, és végre kibökhettem, hogy köszönöm nektek, hogy voltatok együtt, és elindulhattam hazafelé úgy, ahogy a dalban kérted, az utcán lefelé fél négy felé, negyven fokban, hiszen csak három vagy négy villamosmegállóra lakunk már egymástól új szomszédom, Cseh Tamás.

(Budapest, 2009. augusztus 27.)

Bereményi Géza búcsúja Cseh Tamástól

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Pszichodráma

(C) George Georgiades

Leereszkedik és rámtapad, mint valami hideg nyálka egy horrorfilmből, visszafojtja még a lélegzetet is, bezár láthatatlanul ez a pókerarcú félisten, a város szélére lök, száguldó felezővonalak mentén szippant be az autó fénycsóvájával, mint egy eszetlen bogarat, vagy mint feltüzelt tengerészt a szirének, és húsipari feldolgozásban részesít, feltrancsíroz a semmiből roppanó, értelmezhetetlen magány. Már megint, te átkozott, már megint itt vagy, azért egy kisfröccsöt igyunk, ha egyszer itt vagy. Sokáig nem is szólunk egymáshoz, mindent elmondtunk már, unlak, böki ki mégis végül, én is, felelem, felhörpinti a bort, feláll és marad. Érthetetlen, értelmezhetetlen, eredj, kérlelem, de csak áll. Már megint folyton hallucinálsz, mi, kérdi, de úgy, hogy a szája nem mozog, és idióta kappanhangja lett. Egy hársfából a kertben kilép egy csónak, fején kalap, és egy fűszálat rágcsál. Húazistenit, azért ez durva, gondolom, mire a csónak zavartan megigazítja a kalapot magán, így már jó, motyogja kérdőn, ez már így akkor nem szürrealitás? Nem, nem, dehogy, és beljebb húzom a szárnyaimat, két szemet lecsukok, egy marad csak nyitva, és a kéményemből füst száll fel, ez az élet, ez a három szó jelenik meg a mellkasomba implantált kijelzőn, és vidám csipogások kísérik, miközben a hegyről lefelé menet egy patak átkarol, benne ezer méter mélyen látom úszni a macskát Emese egyik zoknijában, zongorázz, kérlek, mondom még neki elalvás előtt, csak zongorázz!

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

Két oldal

Hévizi átugrott a névtelen kanálison, az ócskavasak között lépdelt, ment vagy ötszáz métert, körülbelül annyira van a vasút, a vasútnak az a része, ami a vasgyár és a temető között húzódik, az egyikből utaztatja át az embereket a másikba, akiknek az egész életük belefért egy másfél kilométer sugarú körbe (aminek a peremén csak ritkán jártak), onnan ide át, a vasgyárból göthös tüdővel a temetőbe, és ment ott Hévizi, bámulva a régen folyton lángoló kéményeket. Az ürességgel nincs mit kezdeni, az üresség egy fojtogató hiány, a gyár látványa abszurd a hangok, a lánglobogás, a vascsattogás, a gépek zúgása nélkül, eleve nem száll az a por, vaspor vagy szénpor, vagy akármi, ami kellene, hogy legyen itt újra élet, legalább a vasút egyik oldalán, mert a másik oldalon még úgyis sokat kell várni az életre, ahol sírfeliratok szolgáltatják az irodalmat, kövek a bölcsességet és krizantémok meg árvácskák az emlékezést, ott még (vagy már) tulajdonképp áll az idő, szinte áll, ahogy a maga lomhaságával vánszorog, ahogy fél óra alatt ér földet egy elszáradt levél, ahogy hosszú évek alatt repedezik csak meg a sírkő, és amit Rátótéknál csináltatnak, az meg még lassabban, ahol az ősz nyomai még tavasszal is láthatók, mert nem sürgős az újjéledés. Akik átjöttek a vasút túloldalára, azok ráérnek már, az ittragadt lelkek a mozdonykürtök és a vagonok csattogása között bóklásznak, bejárnak a gyárba, ahol rajtuk kívül már senki, csak ők, csak a súlytalan, láthatatlan lelkek, pedig mennyi súlyt cipelnek most is, más dimenziókban, az elmaradt életre való rácsodálkozások, a másképp döntések és a felelősségtudatok ezernyi túlvilági dimenziójában, hányszor ülnek le ezek a lelkek az öntőformák rozsdásodó szegélyére, hányszor hajlanak kétrét a lelkek, és gyötrődnek, gyötrődnek, míg a napszél ki nem fújja belőlük az emlékeket, összekeverve a régi porral, ami belepett mindent a környéken, a zugkocsma falát is, a portát is, meg az utat, a cipőket, a szemek fényét, szinte az egész kisvárost. A Kijevbe és Moszkvába tartó vasúti kocsikat, az ablakon kikémlelő katonatisztek arcát. Hévizi megérezte Bátkai néni szellemét, aki kijött a sírból, a mézeskalácsosét, aki a túlvilágról visszajárva is mézeskalácsot árult, aki talán soha nem is jutott el a túlvilágra, mert itt tartotta, itt tartja a kötelesség, a felelősségtudat, hogy Manyikának és Lacikának enni adni, kenyeret keresni, pedig Manyika és Lacika se volt még egy éves sem, amikor meghalt, az egyik negyvennégyben, a detungban, ahová beesett az oroszok egyik lova, és Szása, a főhadnagy mindkettőt agyonlőtte, hogy ne szenvedjenek, és a másik később, már Rákosi alatt, ötvenkettőben, azt a torokgyík vitte el, de Bátkai néni még mindig úgy hitte, hogy csak alszanak, mindig értük járt a keze és a lába, és most is, ami a túlvilágon maradt belőle, és azóta a városban nincs is igazi mézeskalács, mert a Kissék géppel csinálják, és hát az már nem olyan. Semmi sem olyan már. Mióta mindenki átköltözött a vasúton túlról, az életet csak a zakatoló tehervonatok képviselik, a mozdonyfüttyöket nem hallja senki, legfeljebb a néha arra járó Hévizi Ferenc, a temető őre, rokkantnyugdíjas, korábban targoncás a gyárban, az egyetlen túlélője egy korszaknak, amire nincs, aki emlékezzen. Leül Bátkai néni mellé, együtt szokták várni a félnyolcas esti személyt, felhangzik az állomás bemondója, és a hangot mindig elviszi a szél, de hát mi is jöhetne más ilyenkor, mint az esti személy, de még nem most, még öt perc nagyjából, addig csak várják, hogy a vontatott idő idehúzza, még ötször körbebotorkál a másodpercmutató. Ilyenkor a nap már alacsony, a konzervgyár aszeptikus üzeme és a víztorony közé fészkelődik be, hogy nemsokára, ma egész pontosan huszonhét perc múlva lehúnyja az eget a világnak eme szegletére, ahol már nem történik semmi az élőkkel, csak a holtak sétálnak kézenfogva, esténként is besurrannak a gyár falai közé, és mindannyian, mint régen, gondolatban munkába állnak, szellemtestük sajog és izzad, a lapátok pakolják a homokot, az öntőformákban csobog a forró acél, a kemencék dübörögnek a másvilágban, miközben a félnyolcas személy üres kocsikkal elcsoszog a vasgyár és a temető közötti sínpáron, és egy bagoly érdeklődve néz körül, hogy hogy lehet minden ennyire kihalt. Hévizi lefekszik egy padra Széplaki Mihály és neje, Völgyes Róza sírja mellett, hívják, csábítják a szellemek őt, az egyetlen túlélőt, akinek itt már senkivel semmi dolga, illatozik az a földöntúli mézeskalács, a Vosztok márkájú óra koppan, és megáll, Hévizi Ferenc pedig lassan átlép az odaátra, érzi, ahogy kilépve magából a képzeletbeli targonca felé siet, végre, végre, gondolja a padon maradt utolsó porcikája, menj, Ferenc, menj, most meg ne állj, menetelj, mint a háborúban régen, csak előre. Megy, és épp amikor a személyvonat dudál, Hévizi tiszteleg a régóta halott művezetőnek, végre, gondolja, végre befejezheti a műszakot, ami félbemaradt az infarktusa miatt, most már örökké jó lesz, jó lesz odaát.