Az emberek szeretnek jubilálni, megemlékezni bizonyos dátumokról, azokon történt eseményekről, legyenek azok bár kedves vagy szomorú emlékek, és legyen az az emlékezés hangos vagy csendes, mert a múltra szükségünk van, az emlékezés és a múltbeli történésekből a konzekvenciák levonása az értelem alapvető jellemzője. Én magam nem tartozom a hangosan ünneplők közé, de természetesen emlékezek és megemlékezek, jelentőséget adok egykori dátumoknak és kerek számoknak. A Krankológiai utazás, ez a múltbéli (2007 ősze előtti) írásaimból szemezgető rovat, ez a szinopszisokon keresztül történő gondolatbeli kirándulás az ötvenedik részéhez érkezett. A fene tudja, hogy lesz-e valaha századik rész, hogy lesz-e még Váróterem, nem szűnik-e meg bármi okból a rovat, és hogy egyáltalán akad-e még ötven darab olyan írás, amit közlésre alkalmasnak találok az első majd 15 évnyi termésből. Ezért arra gondoltam, hogy – afféle jubileumként – az ötvenedik részhez egy számomra különleges darabot választok, az egyik legrégebbi írásos emléket magamtól, 1994-ből. Mitől különleges ez a négy rövid sor, melynek címe sincs? Mert elgondolkoztat, hogy vajon jó vagy rossz az, hogy ma is aktuális az üzenet? A négy sor vált időtállóvá, vagy felettem állt meg az idő, és még mindig ott toporgok, ahol idestova 17 éve? Mégis igaz, hogy az ember folyton csak körben jár?

Madarak még mindig, most egy kicsivel korábbról, a felejthetetlen nyíregyházi évekből, amikor tizenévesen mindent tudni vél az ember. És hogy ma is aktuális, ami akkor aktuális volt, azt a jó és a rossz szegélyezte skálán nem is merem megpróbálni elhelyezni.

Portugália, Lisszabon jut eszembe mindig erről a versről, pedig semmi olyan nincs benne ránézésre, ami ezt indokolná. De hát ez az: kettősség.

Tehát madarak, hát jó, legyenek akkor madarak. Nézz ki, barátom, a párás ablakon, amire az előbb mutató- és középső ujjaddal valamit rajzoltál, és láthatod, ahogy a varjak leszállnak, és azt mondják, kár, szerintük kár valamiért, és nézd csak, ott a távolban egy másik csapat a levegőben, ott köröznek, ezt látjuk, amíg zakatoló vonatunk új képet nem fest elénk a suhanó világból.

Úgy látszik, ez az utazás szezonális, időnként leül egy időre. Utoljára április környékén utaztunk krankológiailag, és most újraindulunk. A szünetnek semmiféle dramaturgiai oka nem volt, bizonyára egy felsőbb akarat szerint kellett így lennie. A mostani utazás néhány írás erejéig 1996, 1997 és 1998 környékére vezet, Debrecenbe, a panellakásba, aminek az erkélyéről csodálatos kilátás nyílt egy orvosi rendelő tetejére. Írott dátumok nincsenek, az emlékek pontatlanok, de az bizonyos, hogy egy jól meghatározott korszakot idéznek, melynek fő témáját a madarak adták. Nem úgy, mint néhány évvel később, esztétikumként, mint a hattyúk és a türkiznyakú galambok, hanem mint a szabadság és hiányának jelképei. A Madarak és mások ciklusból a Végül után mindennek ellenére még nem egy madaras, hanem egy szabadsággal foglalkozó vers következik.

Egy percnyi visszatérés a némaság éveit megelőző napokba, bepillantás a csendre való felkészülésre – ide utazunk ma, egy lebombázott város körüljárása ez kilencvenkilenc hónappal visszaugorva az időben.

A hosszú utazás jeles alkalomhoz érkezett, mert egy sorsforduló előtti napon született ez a vers, akkor még mit sem sejtve a jövőről. Csak az Isten tudta, hogy ez egy jóslat, melyben hét szűk esztendők követik majd egymást, míg le nem hullik minden madár.

Nagy, aranyszínű, kerek hold volt ma este az égen. Ránéztem, és arra gondoltam ott, egy taxiban, hogy milyen rég beszéltünk, ő és én. Hogy szólni kéne hozzá újra, megkérdezni, hogy van, vagy inkább megérezni, hogy van. Hogy miért bujdokol, miért csak éjjel jön elő, mint én. A két fénytükör. Üzentem neki, és ha már telihold és üzenet, akkor utazzunk vissza 2003-ba egy másik üzenet erejéig!

A zaklatott évek visszatérnek újra és újra egy-egy mélyről elúhúzott versben, „valaki lomhán kutatva verset néha ráakad”, mondta Jeszenyin egyik legszebb írásában (és Rab Zsuzsa csodálatos fordításában), hozzátéve, hogy „nem másít a Föld arcán az ének”. Tizenév távlatából ebben a versben is felfedezni vélek némi Morrison-utóízt, az akkor még ismeretlen elkövetőként jelen lévő narkolepszia skizofrenetikus érintését, de továbbra sem tudom, miért tartozik ez a vers is azok közé, amik első, második és tizedik olvasásra is finoman szólva nehezek, de mégis betüremkednek a legfontosabbak közé.

A mai napon azon ritka versek egyikét vetette partra a tenger, melyből dal is született. 1996-1997 környékén a Spektrum TV még napi négy órában sugárzott, tán nem is minden nap, és a műsor jelentős része a második világháborúval foglalkozott. Alighanem ez ihlette ezt a rövid írást.