Valamilyen Gusztáv:

A tücsök és a szarvasbogár párbeszéde

  – Nem kezdhetnénk újra az egészet, szarvasbogár? Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy cserbenhagytalak.
  – Nem. Már soha.
  – Nem tudsz megbocsátani?
  – Nem erről van szó. Egyszerűen nem működne. A gyanakvás beenné magát a tudatalattiba, állandóan figyelne és nem hagyna nyugtot. Elhiszem, akár el is hihetem, hogy megbántad, elhiszem, hogy jószívvel állnál hozzá. De nem megy, nem, nem, nem. Sokszor buta és rossz döntéseket hozunk, de ezekért is vállalni kell a felelősséget és a következményeket. Ettől nehéz. Különben nem éreznéd a döntéseid súlyát. És ha tényleg megbántad, akkor legközelebb, ha ismét ilyen helyzetbe kerülsz, ha ismét döntened kell, akkor majd talán jól fogsz dönteni.
  – De veled miért nem lehet újrakezdeni?
  – Mert eljátszottad a bizalmamat. Érvénytelenítetted és kiradíroztad belőlem magad. Mert felfedted az igazi énedet, felfedtél egy ént, ami számomra már mindig az igazibbnak fog tűnni, mert kegyetlenebb, szívtelenebb, üresebb. Ezek mindig valódibbnak hatnak. Hogy miért? Mert a világ alapvetően ilyen, kegyetlen, szívtelen, üres, ez a reális, a várható.
  – Megértem, hogy elvesztetted a bizalmamat, de szeretném visszaszerezni. Nem kapok rá esélyt?
  – Nem is tudod, mekkora vállakozás lenne. Van, akik nagyon könnyen megszerzik bizalmamat, mert hinni akarok nekik, mert találni akarok egy tiszta hangot a fűben, mert úgy érzem és úgy hiszem, hogy valakik mások, mint a többség. A bizalmat elveszíteni még könnyebb, a legapróbb jel, egy gyanús nesz, egy gyanús mozdulat elég hozzá. Ami viszont a lehetetlennel határos, az az elveszett bizalom visszaszerzése. Aki egyszer megriad egy mozdulattól, az ösztönösen irtózni fog minden hasonló mozdulattól, és jóformán lehetetlen elérni, hogy ne ijedjen meg újra és újra. Ha érzékeny lénnyel próbálsz kapcsolatot teremteni, mert szükséged van az érzésekre, akkor lehet, akkor jobb felkészülni rá, hogy csak egyetlen esélyed van.
  – És elmúltak az érzéseid?
  – Hogy az érzéseimmel mi van, az más lapra tartozik. Neked és nekem már nincs közünk egymáshoz, ezért nincs okod ismerni az érzéseimet. Az érzéseimnek – legyenek bármilyenek – semmi közük a kettőnk közötti történésekhez. Más, magasabb törvény ítélkezik.
  – Magamra hagysz, pedig visszajöttem hozzád...
  – Magadra hagylak, mert magad akartál lenni. Magadra hagylak, mert nem kértél belőlem. Döntést hoztál, és most eszerint kell élned. Döntést, mely a bizalomvesztés okán nem visszavonható.
  – Akartál, most itt vagyok, és mégsem kellek. Már nem tudok másra gondolni, csak hogy ez a te bosszúd. Hát legyen.
  – Látod, még mindig nem vagy elég okos. Még mindig tanulnod kell. Önző vagy, most is csak magadra gondolsz. Az eszedbe sem jut, hogy amit teszek, azt milyen nehéz. Hogy éppen most mondok le az esélyről, mely ezt a várva várt kapcsolatot adná, most mondok le róla miattad. Az egész életemet, társasvoltomat adom neked azzal, hogy falat építek közénk. Hogy ezt a kemény leckét, amit tőlem kapsz, ezt nem csak kapni, de adni is nehéz és fájdalmas. De ha nem teszem meg, ha visszafogadlak, akkor nem fogod érezni döntéseid súlyát, akkor azt fogod gondolni, hogy minden visszacsinálható. Olyan vagy, mint az emberek, akik a keresztrefeszítéskor sem vették észre, hogy az Isten fiát ölik meg: észre sem veszed, hogy adok neked. Amikor adok neked, akkor éppen azzal vádolsz, hogy elveszek.

Valamilyen Gusztáv:

Egy én

(részlet)

(0)
Lesz egy én. Szeretni fog. Magzatvízben úszik, csak nemrég érkezett, a meleg ölelésben szeretni készül, miközben a víz, mint a kavicsot évezredek alatt, lemossa, lemossa róla az előző életek ráragadt emlékeit. Tiszta lap.

(1)
Van egy én. Szeret. Élni. Rajta keresztül megfogom magam, és magammal a világot, a lassan felsejlő világot. Arcomba hajló fejet, őt fogjuk anyának hívni, a másik az apa. Az én mindenkit szeret, minden torzságával, szétnyílt szájpadlásával, szinte nem létező orrával életillatot szagolna, amorf szájával hujjét kiáltana, a látásra alig alkalmas szemével mindent megvizsgálna, de be van zárva. Magába az élet, akit ő maga szeret. Idejekorán meghasad.

[…]

(23)
Van egy én. Egy én van. Gyűlöl. Mégis szeret. Gyűlöli, akit szeret. El csak a hajnal első fénye altatja, az utolsó meg már ébreszti is, karikás szemekkel, fáradtan bámul maga elé, lemond, összedőlnek katedrálisok, hullámokba vesznek hitek. Kapálódzik, fogódzót keres, bakancsos éjszakákon térdig a latyakban folyók partján fény után kutat. Diagnosztizált álmok, szétfolyó valóság.

(24)
Van egy én. A másik. Él. Csak a hús él. Elevenen. Megkopottan, kifosztottan, nem örülve a bennrekedt legyőzése felett. Szeret, de már nem úgy szeret. Beletörődik kedveszegetten, munkába menekül, fóbiákat gerjeszt, robottá szelidül. Közepes. Színtelen.

[…]

Valamilyen Gusztáv Majdnem:

A pilseni sör aranya

(Rendhagyó kritika – Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

Az aranyszínnek a legszebb árnyalata az, drága barátom, a legcsillogóbb, a legszívmelengetőbb, ami a pilseni sörökben van, azokban a csodálatosan ragyogó színekkel tetszelgő sörökben, amiket legjobban a nymburki serfőzdében készítenek, amiknek az előállításában még ma is a kézimunka a döntő, a kétkezi gondoskodás az árpa és a komló felett, az a lassú, monoton kevergetés, melynek végzése során az ember órákig mélázhat magában, mert csak a sör van és csak ő van, csak ketten, a spiritusz és a szubjektív, amikor el lehet merülni mindenféle gondolatokban, kószálva egyiktől a másikig, és vissza, és megint és újra, felidézni a gyermekkort, emlékezni azokra a régi időkre, amikor vasárnaponként még gombászni jártunk apával, és az erdő nem volt még tele mindenféle népekkel, mert akkor, kérem, még volt természet, még volt csend és nyugalom, és ahogy kavarog az aranyszín, úgy kavarognak a gondolatok is, a struktúrák, az évszázadok tudományos munkája során azonosított struktúrák, a nagy elmék megalkotta szerkezetek és függőségek semmissé válnak, értelmetlenné és értelmezhetetlenné, amikor megszűnik a világnak az a rendszere, ami bizonyos dolgokat, helyzeteket és viselkedésmódokat forszíroz, és csupán az egyszerre létező minden, az egyszerre létező összes emlékkép, az egyszerre létező összes gondolat van egy nagy egységbe belefoglalva, mint a pilseni sör, az az aranynak a legszebb színében pompázó ital a hatalmas hordókban, amibe bármikor belenyúlhatok, ami szinte végtelen mélységű, és amiből ha kihúzom az ujjamat, mindig egy másik csepp van rajta, és így szoktam én mélázni a hordók között naphosszat, cseppek ezreit szemlélgetve ujjaim begyén.
    De hát az öreg nem is dolgozott sörfőzdében, gondoltam, mi a csudáról beszél itt? Kohóban dolgozott, meg abban a papírzúzdában vagy miben, aztán meg a felesége tartotta el egy ideig, miközben ő írta ezeket a történeteit, szóval most nem tudom, honnan szedi ezeket a dolgokat vagy emlékeket, ezek nem is az övéi, talán gyermekkori élmények... de nem, azokról meg nem tudna ilyen szavakkal beszélni, ezeket egy gyerek nem jegyzi meg.
    A szemei csillogtak, jobban csillogtak az aranyszínű pilseni söröknél is, amik legjobbját állítólag Nymburkban állítják elő, csillogtak, a szája mosolyra volt húzódva, az ajkak kicsit elváltak egymástól, hogy a fogak is látszottak, a haja, az a jellegzetes ősz haja jobbra és balra kicsit félrecsúszva, középen a kopaszodó fejtető, mint egy ősz galamb.
    A Jiriéknek volt egy ilyen galambjuk, mint ez az ember itt az Arany Tigrisben, az öreg Jiri meg mindig mondta neki, hogy tubicám, te, hát mán legalább ezer éve, hogy vagy, mi mindent láttál te, mennyit tudnál mesélni a világról, a kertek és az utcák felett látottakról, a hátsóudvarokban történtekről, a rétek és erdők történetéről, amiket te sajátos szemszögedből láttál, a két irányba néző szempárról, te látod az események előzményeit és következményeit, te vén galambom, ha beszélni tudnál, mennyi mindent elmondhatnál azokról, akikről senki nem sző meséket, az ismeretlen, elfeledett emberekről, titkos történetek, tragikomédiák, keserédes pillanatok időben és térben távol, valahol a mától elkülönülten, és ettől abszurditásba hajlón.
    Egy ősz galamb repült be a prágai Arany Tigrisbe egy órácskával ezelőtt az alkony első vörös sugaraival, letelepedett egy asztalhoz, kenyérmorzsákat csipegetett, körülnézett, kitárta szárnyait, és kilépett belőle, aztán a székre ült egy öregember, akihez kis idő múltán leült egy fiatalabb. Az öreg mosolyogva ült, tekintete réveteggé vált, és emlékezni kezdett.
    A sör kevergetése azokban a nagy hordókban maga a meditáció, a világ alapzajának tökéletes kiszűrése, hogy magunkra maradjunk gondolatainkkal, ezt még a Kratokowa úr is így tanította, aki bár lengyel származású volt, kiválóan értette a kavargatás komplex mesterségét, még akkor is igaz ez, kérem, ha egyszer véletlenül bele is esett egy ilyen hordónyi frissen főzött sörbe, megbotlott, amikor a felesége, a Ludmilla asszony vitte neki a sült kacsát ebédre, mert a Ludmilla asszony az minden nap vitte neki az ételt, hogy a kavargatást csak a lehető legrövidebb időre kelljen félbehagyni, hát helyben étkezett, de olyan illata volt annak a kacsának, hogy attól mindenki szájában összefutna a nyál, amilyent még a legjobb bécsi éttermek sem tudnak felszolgálni, és ahogy fordult volna hátra az asszonya felé, valahogy belerúgott a hordóba, de olyan lendülettel, hogy hiába kapálódzott, azonnyomban bele is esett, de hát olyan forró volt még az a sör, hogy Kratakowa úrnak, akinek egyébként hasonlít a neve egy tűzhányóéra, ami az úgynevezett Polinézia nevű helyen van, egy olyan helyen, ahol ezernyi kis sziget tarkítja az óceánt, de olyan kicsik, hogy némelyiket gyalogszerrel sem tart hosszú időbe megkerülni, csak óvakodni kell a helyi lakosságtól, akik előszeretettel fogyasztják el a turistákat, szóval ahogy ez a Kratakowa úr beleesett a forró sörbe, nemhogy megmártózni nem volt benne kedve, de olyan gyorsan ki is ugrott belőle, hogy a felesége még nyekkenni sem tudott, csak aztán hajította el ijedtében a tányérkát, hogy Kratakowa úr már kint volt a szentséges léből, és rángatta le magáról a ruháját, és ki volt pirulva a bőre, mint annak a szép kacsának, amit a felesége hozott neki, és úgy pucéron rohangált át a sörgyár udvarán, kirontott a kapun, Menzel úr, a csendőr, aki naphosszatt a sörgyár portásával bagózott, Kratakowa urat meglátván és erkölcstelenséget sejtvén pedig azonnal sípjába fújt, és utánairamodott, a lányok nevettek, a vénasszonyok inkább szatírt kiáltottak, de Kratakowa úr csak rohant végig az utcán, egészen le, az Elba partjáig, utána a felesége a kacsával, aztán Menzel úr, és Kratakowa úr végül fejest ugrott az Elba hideg vízébe, mely pillanatról később többen állították, hogy még sistergést is hallottak akkor. Ezek, barátom, ezek az adomák foglalkoztatnak engemet, ezek a kis mozaikdarabkák. Képzelje csak úgy el a történelmet, mint egy hatalmas, festett ólomüveget, egy milliónyi kis darabkából összerakott ólomüveget, amiket a bazilikákban látni, aminek az egyes darabkái nem tudnak egymásról, és nem ismerik azt a látványt, ami a templomba lépőt fogadja, fel sem fogják, hogy egy nagy egész, egy megkomponált szép isteni mű részei, elengedhetetlen részei, hiszen hiányuk megtörné a kép egységét, a mestermunka szentségét, és engem ezek a kis mozaikdarabkák érdekelnek, akik a világban az emberek, a kisemberek a kis történeteikkel, a saját szemükből szemlélt világgal, a bőrükbe bújok, azoknak a bőrébe, akik hittel és tisztességgel teszik, vagy éppen hányaveti és nemtörődöm módon nem teszik a kötelességüket, akik minden reggel felkelnek, a nap minden percét megélik, és este lefekszenek, minden nap, és közben a történelem átgyalogol felettük, a történelem, ami az egész kép, ami a darabkák nélkül értelmezhetetlen, amit a kíváncsi turista csak távolról szemlél, az összképben gyönyörködik, de én az egyes alkotórészekben lelem örömömet, a boldog öntudatlanság eme szép példáiban, a bőrükbe bújok, és ha a bőrükbe bújtam, úgy csillogok, mint az a legszebb aranyszín, amiben a pilseni sör is pompázik, és csapongok, és keringek a gondolatok között, mint az ívásra készülő halak az Elbában, és elmondom, amit ők mondanának, ha valaki megkérdezné őket, elmondom, amit számtalan utamon és számtalan műszakban, munkásszállók végtelen folyosóin és kisvárosok megannyi vendéglőjében hallottam, beleélem magam ezekbe a sorsokba, elképzelem, hogy én vagyok a bácsi, és a szépkisasszonyok körbeülnek, és boldogan ordibálom a régi anekdotákat, hogy az ablakok rezegnek belé, az osztrák diszciplínáról és a magyar lisztről értekezek, a világról, melyet a bácsi, a vén Pepin is mindig alulnézetből látott, aminek ő is egy olyan, távolról észrevehetetlen mozaikja volt, aminek csak a hiánya tűnik fel, akinek a léte és a megjelenése az abszurd egyféle definíciója lehetne, aki klasszicista eszközökkel leírhatatlan, mert olyannyira személyes és emberi, aki kifog minden tudományos igényességgel megfogalmazott struktúrán, akit csak végtelen hosszú sorokban kígyózó mondatokkal lehet visszaadni, hullámzó mondatokkal, szavak táncával, a ringatózással a múlt idők bárkáin, mert tánc ez, amit művelek, flört a mával és a tegnappal, és táncórák ezek, nosztalgia az időseknek és szociográfia a haladóknak, lassú tánc az időseknek, és pikáns, pajkos tánc a haladóknak, olyan tánc, amit gondolatokkal járnak, és nem olyan kikent-kifent úrinépek űzik, mint Pepin idejében az osztrák udvarban, hanem olyanok, mint Ön vagy én, bárdolatlanul, szinte mezítelenül, olyan közelségben és olyan fokú intimitásban, amiről a Batista úr is csak a legkiválóbb szuperlatívuszokban értekezik.
    Már javában benne jártunk az estében, az asztaloknál zajongtak és kiabáltak, a sörcsapokból folyamatosan dőltek a sörök, párolt káposzta illata járta át az Arany Tigrist, ezt a valójában igazán szelíd állatot, ahol senkit nem ragadott el semmi más, csak a jókedv és a mosolygás vágya, az életigenlés öröme, az evés és az ivás, egy simogatni való tigris volt ez, az öreg pedig előredőlt a székén, bal kezét könyöktől az asztalra fektette maga előtt, jobbjával hol a söröskorsót tartotta, hol ráncos fejének adott támaszt, és cinkos tekintetében a kíváncsiság játszott, az a fajta kíváncsiság, amivel ezeket a többi sörözőket figyelte, érdeklődve, szemlélődve, kutatva, és én láttam, hogy Hrabal úr gondolatban beköltözik ezekbe a nőkbe és férfiakba is, rájuk kacsint, láttam, ahogy az elkapott mondatfoszlányokból felépíti az ő egyébként feledésbe merülő életüket, láttam, ahogyan egy titkárságon dolgozik, láttam autót szerelni egy külső-prágai Skoda-szervízben, és láttam, ahogy órát tart egy szakközépiskola kékköpenyes diákjainak az elektromosság különböző fajtáiról, láttam, hogy fejkendőben tyúkot pucol vasárnap reggel, ott kavargott azokban a szemekben tíz és száz ember élete is, láttam, ahogy a gondolatok közé vesszők kerülnek, ahogy a tagmondatok egymás mögé sorakoznak, aztán szétválnak, hogy az entrópia törvénye alapján, a káosz mérhetetlen bölcsessége alapján szétszóródva távolról is kapcsolatban legyenek egymással, mint egy marionettbábu az őt mozgató tucatnyi összekeveredett zsineggel, tökéletes egyensúlyi állapotot teremtenek ezek az összekuszált szófolyamok, az egymásnak kontextust adó történeteket, a relativizmusnak ezt a mesterművét, ahol minden csak valami más mellett nyer végső értelmet, ahol azok az általa említett mozaikkockák, ha csak önmagukban lennének, semmit sem jelentenének, mert értelmezhetetlenek lennének Pepin fricskái a Habsburg-háznak, ha nem ismernénk a történelem ama szeletkéjét, melyben a csehek és osztrákok sajátos viszonya van megírva, semmit nem jelentenének a különálló lépések, ha azok együttese nem egy meghatározott célhoz vezető út állomásai lennének, mint Pepin léptei a sörgyár udvarától a szépkisasszonyokig, vagy Kratakowa úr igen gyors léptei az Elbához. Igen, a struktúra nélküli belemerülés a mindenbe, az úszás a mediterrán tengerek alján, ahol a legváltozatosabb színű és formájú élőlények bukkannak fel váratlanul, a bevezetés felívelése, a tárgyalás megszokott részletezettsége és a kiszámított csattanó helyett az egyszerű ember egyszerű elmesélése a legkomplexebb, legkoncentráltabb novella és dráma, melyben minden szakasz egyszerre van jelen, és ha úgy tetszik, mégsincs benne egyik sem, a realizmus díjnyertes iróniája, a csak a legvégén kiigazított kuszaság, ezt igen, ezt nagyon tudja ez a komótos öregúr.
    Lassan zár az Arany Tigris, előtte az utcán ritkulnak a fénycsóvák, a tücskök már rég elhallgattak, csak az éjszaka halk, eredet nélkülinek tetsző neszei sziszegnek, és a gázlámpák által formázott fénykörök között látok egy ősz galambot bandukolni, és arra gondolok, hogy hát igen, ő ezt a képet is másképpen rajzolta volna meg, amit én itt ecsetelek, amit én leírólag fogalmazok meg, arra neki biztosan van egy anekdotája, van egy belülre helyezett látószöge egy nyáréji városban baktató bácsikáról, és intek a galambnak, amelyik kissé görnyedt háttal sétál az éjszakában, és tudom, hogy az arcán még most is ott van a pajkos mosoly, és ott tolonganak a fejében az életek, az életek, amik szavakká alakulnak, színes történetekké, olyan színűekké, mint a legjobb pilseni sörök aranya, olyan évszázadok alatt tökéletesre érlelt színekké.