Kiss Llászló:

Ez csak egy éjjel

 

Öntudat és bűntudat,
És műkönny és műgenny, de rengeteg!
Oh, Istenem, nézd ahogy pénzt zabál
A sok életre éhes kis szörnyeteg!
A bölcs beindul, a szűz szétszakad,
És egy őrjöngő viharra gondol –
Így játszik a csenddel,
Ami már szinte tombol.
Amilyen bűnös, annyira ostoba,
Visszataszító tiszta kosz.
Amilyen szent, olyan sivár megint
A morál, megint a halál.

Ez csak egy este gyémántba metszve,
És te csak nézed, hogy múlik el.
Ez csak egy éjjel, és épp most törik
Ezer darabra szét.

És mint vak döglégy egy süket szobában,
Zümmög halotti dalt az élet.
És te megölnéd, de tudod jól,
Hogy ez az egyetlen, ami ébren tart.
És csak bámulod a távlatokat,
Amit a sarokba szőttek a pókok,
És álmodod még, de tudod előre,
Hogy egyáltalán nem félsz majd,
Ha az álomalagútban szembe jön,
És belevilágít a szemedbe,
A gázra és a fékre egyszerre lépsz,
És azt suttogod, hogy miért ne?

Ez csak egy este gyémántba metszve,
És te csak nézed, hogy múlik el.
Ez csak egy éjjel, és épp most törik
Ezer darabra szét.

Kalász László:

Mintha rögtön

 

Mintha rögtön meghalnék,
úgy kellene élnem –
élesül nyakamra szél
eresztgeti vérem.

Talpam alatt füvek is
tőrként meredeznek.
még az útilapuk is
bárddá élesednek.

Megrepedezik a föld,
áhít beleesnem – 
e szerelmes szülőföld
elveszejt már engem.

Mintha rögtön meghalnék,
úgy kellene élnem:
születéstől halálig
tartó emberségben.

 

G             D
Mintha rögtön meghalnék,
D7          G
úgy kellene élnem –
G      G7 C
Élesül nyakamra szél
G     D    G
eresztgeti vérem.

Koltay Gergely:

Már nem

 

Már nem hallom egy sohasem volt perc
fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem.
S hogy kerestem is, csak emlék.

Te magad akartál lenni,
de mit kellett volna tenni?
Amit akarhattunk volna,
az megmaradt… az semmi…

Mese, hogy volt egy öregember,
s egyszer hullt a hó.
De az apóka s egy néni,
azt mondták, mégis, talán mégis.

Mégis, védik, ami megmaradt,
hogy legyen úgy, ahogy az élet kéri,
ahogy senki nem érti,
legyen, legyen mégis.

Lesz valaha egy új világ,
mely megérti, mi fájt.
Mely arról szól, hogy volt két ember,
ki ugyanarra várt.

Mindkettő gyenge volt, vétkezett
önmaga, s a másik ellen.
Nem tudhatták, mit hagynak el,
hogy emberük az ember.

Az egyik csak élt, a másik csak kért,
csak szeretett, csak úgy, senki ellen.
De az egyik nem vette észre,
s megölte őt önmaga, s a másik ellen.

Ha olvasod a mesét,
sírsz majd anyáddal.
Sírsz ott a sírnál,
ahol temetsz majd engem is,
ahol késő már, ha hívnál.

Nem szégyen az a forradás,
melyet titokban mutattál –
mely az a seb, hogy találkoztunk,
hogy önmagadban láttál.

Most nagyon kéne,
hogy valaki átöleljen,
elhiggye, őszintén szeretném.
Nagyon szeressen úgy,
ahogy én is szeretném.

Jó lenne most,
ne kelljen arra várni,
mit szól a világ.
Jó lenne semmit se látni.

Jó lenne hallani lépteid a lépcsőn,
hogy jössz, mert döntöttél.
Nem kell többé az álmot várni,
az álmot, ha itt lennél.

Mert nincs még,
nincs késő.
De annyiszor volt már szó
olyan szó, ami a végső.

Mindent szétrontottam magam körül,
mert tudtam, reád vártam.
Már tudom, nincs értelme,
mégis ezt kívántam.

Koltay Gergely (?):

Amikor eljöttél

 

Amikor eljöttél, kezedben víz és szél,
ahogy vártam, kigyúlt a fény.
Amikor eljöttél, szemedben föld és ég,
s egy mondat: „Többé ne félj!”

Amikor eljöttél, hegyeken átléptél,
madarak szálltak csillagok felé.
Amikor eljöttél, így szóltál: „Ülj mellém!”,
kezem kezedhez ért.

Elhoztad végre a fényt, a szerelmet,
eljöttél hozzám, s mindenki csodált
Elhoztad végre a lélek hangját,
tudtad, várok valahol rád.

Amikor eljöttél, valami jelt kértél,
s én átrendeztem a szobát.
Tudtam, így lesz jó, érezni így lehet jól
a hétköznapi csodát.

Amikor eljöttél, falakon árnyak még,
könnycseppek gurultak szét.
Amikor eljöttél, az volt a legszebb év,
megérte minden szerelmedért.

Elhoztad végre a fényt, a szerelmet,
eljöttél hozzám, s mindenki csodált
Elhoztad végre a lélek hangját,
tudtad, várok valahol rád.

Eljöttél hozzám, angyalok szálltak,
így lesz jövő két ember nyomán.
Mindenki hallja, mindenki tudja,
ki szeret, szeretetre vár.
Ki szeret, szeretetre vár.

 

Ratkó József:

Egy ágyon, egy kenyéren

 

Egy ágyon, egy kenyéren,
Szemünkbe hulló fényben,
Tétovázó sötétben,
Szerelem fenyvesében…

Egy földön, egy hazában,
Égve egyforma lázban,
Hidegben, nyári lángban
Egyforma szó a szánkban.

Torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében…

Zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.

 

 

Koltay Gergely:

Csillagok, csillagok

 

Csillagok, csillagok, vezessetek engem,
Hold mögé, nap mögé bújik a szerelmem.
Csillagok, csillagok, segítsetek engem.
Ördögök vitték messze a szerelmem.

Csillagok, csillagok, mi öröm, mi bánat?
Angyalok hívnak, de hiába várnak.
Csillagok, csillagok vártam a csodára,
Szerettem valakit életre-halálra.

Két út elöttem, melyik a remény?
Két szív bennem, melyik az enyém?
Egy út vezet el az ég templomához,
Másik út a Pokol kapujához.

Csillagok, csillagok, életemet látom.
Csillagok, csillagok, kedvesemet várom.
Nap jön a napra, elrepül az álom,
Éjszaka éj után magamat találom.

Két út elöttem, melyik a remény?
Két szív bennem, melyik az enyém?
Egy út vezet el az ég templomához,
Másik út a Pokol kapujához.

Bereményi Géza:

A 74-es év

 

A hetvennégyes év,
a hetvennégyes átkozott,
legeslegrosszabb év –
nem jön, remélem, több ilyen.

A hetvennégyes év
mindegyik hajnalán eső esik,
mindegyik ágya büdös,
s az ágyban nyirkos az ágynemű.

Elfelejtett év,
elúsztál, elvitted ágyaidat.
Talponálló év,
pénztáros asszonyok gépeit zörgető,
filléres év.

Nem tudok egy napot sem,
nem tudok egyetlen női nevet,
pedig napokból állt,
és nőket, heteket, hónapot is hozott.

A hetvennégyes év,
amikor majd minden éjszaka
a falban fémcső sípolt,
s ott állt kint egy árnyék az ajtóm előtt.

Az utcasarkon várt
egy férfi és botjával rám mutatott.
Sötét kabátja volt,
és minden korty előtt megrepedt poharam,
s borom kifolyt.

És borom kifolyt,
s eltűnt a fogasról minden kabát,
és minden borom kifolyt.
Hetvennégyben elrepedt minden pohár...
Jó, hogy ennek is vége van.

 

Novák Péter:

Gyémánt

 

Éj lettem, csend a hangom,
A Napot akartam, s elégett minden.
Éj lettem, álom, árnyék,
Csak te ragyogsz még,
Gyönyörű kincsem.

Vak lettem, világtalan,
Tudom, hiába vezet kezed.
Vak lettem, szemem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.

Vad lettem, bujdosó,
Veszett vérem megmérgezett.
Vad lettem, szívem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.
Hova rejtselek el?