Valamilyen Gusztáv Majdnem:
Antiszimbiózis
rezgéseid, azok a finom hullámok,
azok az elragadó szimfóniák,
a hangok versenye a szemedet
és a mosolyodat alkotó rezgések között,
arcod ívei, a szakrális szépség violinkulcsai.
a víz is te vagy, a ringó tó a háznál,
amit suttogásod, mint nyírfaerdő, besusog.
melleid kecses domborulata, mint egy vonó húzása;
toscana fénye ahogy szőlődombra hull,
úgy esik rá pillantásom, hallgatom némán
ahogy zenél kebled és táncol csípőd.
a létezés hangjegyei ahogy a kottádban
oly tökéletesen sorakoznak,
mint az agyagkatonák a sírban,
mint a felkutatásodra szentelt
végtelen napok a végtelen időben,
egymás után, sorban, végetérhetetlenül.
és ettől a ténytől van, hogy találkozásunk,
a hegedűhang futása a lappföldi tavakon
mindörökre ellehetetlenül,
hogy csak ismerhetlek, de nem találkozhatunk,
különben a szuperponált erőtől
újra felrobbanna a világ.
(Budapest, 2008. szeptember 22.)