Valamilyen Gusztáv:
Én meg a szívedig
néztem az esőt, ahogy az ereszen
nem jut át, ahogy a csepp útja megtörik
és identitását veszítve névtelen tócsákba
vegyül, aztán cseppvoltára senki nem emlékezik
és vártam, hogy elaludj, és utána
bezárjam az ablakot, mert azt mondtad, nincsen
más olyan jó, mint az eső hangjára elaludni,
és reggel is néztem, ahogy könnyezik az Isten
a kettő között pedig a sötétben
néztem az arcodból nekem adatott
a párnák közül kikandikáló kincset
a negyedarcnyi éjbe burkolt rajzolatot
és néztem, ahogy fénybe festi a reggel
elképzeltem, hogy bevonja íveid
aztán jött megint az eső és az ablak
te a nyakadig takaróztál, én meg a szívedig
azt játszottam, hogy bár egy araszra vagy
és én nyújtózom, mégsem érlek el
akárhogy feszülök, nem is játék ez
ez a valóság, amitől félni kell
mert őrület, hogy a végtelen belesűrűsödik
húsz átkozott centibe, ami át nem fogható
pedig szinte a nyakamban lélegzel, fáradt vagyok
ég a szemem, és már az eső sem hallható
a nehéz alvás előtt még arra gondolok
hogy amikor mesét mondtam neked
már biztos aludhattál magadba zárva
mert nem érted a lényeget
(Budapest, 2010. február 21.)